Frusztrálóan szűk és tekervényes folyosón keresztül egy állami pszichológiai intézet nyílt napjára érkezünk, ahol betekintést nyerhetünk Dr. Szatmáry sajátos módszerű, ámbár (állítólag) hatásos, demens betegek kezelésére kikísérletezett módszerébe, a zeneterápiába. (Igaz, ebből aztán nem tapasztalunk semmit, tulajdonképpen az sem biztos, hogy ez a terápia létezik - sőt.) Az állami intézmények azonban ma már nem végezhetik munkájukat kisebb-nagyobb bökkenők és problémák nélkül, gyorsan fel is bukkan egy bizonyos Bartonek nevű úr, aki közli, hogy már réges-régen megvásárolta az épületet, mindenki illegálisan tartózkodik bent, van pár nap a teljes felszívódásra. Szatmáry replikázik, hogy az épület az államé, amely vállalta a páciensek gyógyulásig (vagyis élethosszig) való ellátását, a papírok alá vannak írva, ám Bartonek tesz az orvosnak egy visszautasíthatatlan ajánlatot, egy svájci állással kecsegtetve. Az orvos persze visszautasítja, makacsabb ő annál, hogy csak úgy feladja. Kicsi a világ, gyorsan ki is derül, hogy Szatmáry asszisztense, Dóra Bartonek régi ismerőse, a zuhanyzóban üstöllést orális szexuális viszonyba is lépnek egymással, közben a nő megígéri, hogy ráveszi főnökét a távozásra. Aztán ez nem jön be, de egy jó üzlettel Szatmáryt mégis sikerül meggyőzni, álvizsgálatok kíséretében gyorsan belekezdenek a bent lakók kitelepítésébe, de az orvos megint megmakacsolja magát, de hiába az épületfoglalás, ha az mégiscsak Bartoneké. Egyetlen kiút a rituális és szimbolikus öngyilkosság a betegekkel karöltve.

Nem mintha ebben az országban ez bárkit meghatna. De ez a gesztus – ahogyan sok ezt megelőző – színházilag sem bír húsba maró erővel, ami leginkább az ellentmondásokkal és dramaturgiai lyukakkal teli történetnek köszönhető. Nehezen érthető, ahogy Dóra a semmiből közli Bartonekkel, hogy kielégítené orálisan, ahogy Szatmáry a teljes elmezavar szélén gyakorlatilag lebontja a kórházat, amit Dóra meglehetős nyugalommal konstatál, ahogy egyszer csak megszűnik a sokáig egyértelmű vendégfunkciója a nézőknek, ahogy az előadás közepén egyszer csak filmmé válik a színház (a pszicho-thriller-szerű előadást záró mini élőfilm esetében a forma és tartalom komplex egésznek hat, azonban a betegvizsgálatos jelenetek indokolatlanul zajlanak kizárólag a vásznon, súlytalanná téve a demens betegek kiszolgáltatottságát), ahogy mélyebb sorsok és kapcsolódási pontok nélkül a betegek csak úgy léteznek a kórházban.

Nem mintha nem kiforrott figurákat látnánk: Monori Lili súlyos sanyarúsággal és zavarbaejtő egyszerűséggel hozza a primadonnaságba belefásult Sápi Mercédeszt, Bánki Gergely a nem létező otthonába elszántan hazatelefonáló Lukácsot, Katona László a Ceaușescu-rendszerbe belekattant fogorvost, Tóth Orsi a múlt fényképeiben eltévedt Oci nénit, Temesvári Balázs jelenlétét leginkább a zenei betétekben megszólaló gitár indokolja, a karakter nem képes szerves elemként (elvileg Mercédesz fiaként) kapcsolódni a történethez. Wéber Kata határozott kiszolgáltatottsággal és némi igazságérzet kíséretében hozza Dórát, Nagy Ervin felelősség nélküli felsőbbségtudattal ruházza fel Bartoneket, az embernek rá se kell néznie, hogy tudja, ő olyan igazi üzletember, amilyenek az üzletemberek a negatív előítéleteinkben. Rába Roland pedig energiát nem sajnálva, vehemensen, remek humor- és ritmusérzékkel (kórház-átalakítós monológja külön élményszámba megy) tartja valahol a zseni és a bolond között Szatmáry figuráját.

Azonban hiába a jó karakterek, a találóan árulkodó gesztusok, valahol egyik szereplő sem bír többrétegű sorssal, ami hosszabb időre lekötné az ember figyelmét, vagy ami sorvezetőként szolgálna ebben a színházi katyvaszban. Minden hiányosság ellenére ez a katyvasz ízig-vérig színházi katyvasz, minden elem arra vár, hogy interakcióba lépjen a másikkal: a jó hangulattal, ízlésesen és stílusosan gagyi hangokból építkező, atmoszféra teremtő operett-pop (javarészt ifj. Johann Strauss Bécsi vér című operettjének dalai elevenednek meg új köntösben), ami annak ellenére marad izgalmas, hogy az énekek alig hallhatóak (zene: Szemenyei János), a legapróbb részletekig igazi, leharcolt, felújítást utoljára jó negyven éve látott ideggondozót életre keltő, Barbie-házként összecsukható, filmforgatáshoz is ideális látvány, a gondozottak betegség előtti életéről tanúskodó jelmez (díszlet- és jelmeztervező: Ágh Márton) és a humoros szóviccekkel és fordulatokkal teli szöveg (író: Mundruczó Kornél és Wéber Kata).

De mindez nem válik egésszé. Pedig sok minden adott, hogy így legyen, a történet kint és bent egyszerre játszódik, rengeteg a színházi utalás, miközben egyszerre épül egy pszichedelikus trip és a jelenünkre eltökélt konkrétsággal reflektáló előadás. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy amit éppen leépülni látunk, az az öt éve bezárt, privatizált és azóta is üresen álló OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet), továbbmenve pedig a közszolgáltatásokat racionalizálás címén leépítő és kiárusító magyar állam a maga mutyijaival, átláthatatlanságával, személyes és társadalmi szintű történeteivel és következményeivel egyszerre, azzal a nagyon felelős és előre látó gondolkodással, hogy a (szimbolikus erővel minitársadalmat alkotó) szellemi fogyatékkal és idegrendszeri betegséggel élők röpülhettek az utcára, nyilván nem azért, mert alkalmasnak bizonyultak a társadalmi együttélésre.

A kirekesztett, kilakoltatott és kidobott betegek számára az egyetlen megoldás a Demenciában a csoportos öngyilkosság lesz. Veszteség nem történik, senki nem hatódik meg, senkit nem sokkol le, a kérdés az, mennyi felelősségünk van mindebben – ez a gondolat csak azért nehezen kihámozható, mert nem fokozatosan, az előadás szoros eredményeként következik a jelenet. Mert hiányoznak pillérek, az, hogy élő, szerves egész legyen a produkció, amit valami összefog. Így csak a kétségek munkálnak a háttérben, hogy lehet, ennek nem így kéne történnie, lehet, valamit nekünk is tenni kéne, mert lehet, ehhez nekünk is van közünk. De csak lehet.