De leginkább az fáj, hogy a színház egyáltalán nincs jelen. A Csányi játszotta Sanyi bejön, elmondja: dobta a nője, szegény ember, lehet sajnálni. Tényleg nem érti, miért, de ki akarja deríteni. És máris indul a vonat, jönnek a szép köntösbe csomagolt élcek a női agyról, a férfiak gondolkodásáról. Amivel nem is az a baj, hogy nincsenek végiggondolva - egyik jön a másik után, a facsarjunk ki még egy kacagást szándékával. A probléma ott van, hogy nem igazak, és ezzel együtt az egész este teljesen hamis lesz. Mert az irtózatosan kevés, hogy egyszer-egyszer ráismerek, jé, ez én vagyok, és elmosolyodom.
­
Az előadás folyamán ezen megy a lovaglás. Nagyon hamar látni, görcsös erőlködés mutatkozik, mindent bevetünk - felkapcsoljuk a villanyokat, a színpadra hívunk egy hölgyet, a nézőket interjúvoljuk –, csak nevessenek. Pirosfüggönyös művházi hangulat csap meg, amikor jelentkeznünk kell, kinek tiszta a lelkiismerete. Persze dramaturgiailag nem lesz a közjátékból semmi, azaz kis összezördülések hazafelé igen, te, drágám, mit titkolsz előlem kérdéssel. Kínos esemény lesz a kerettörténetnek titulált legyinteni való végéből is: Sanyi rájön, a szerelem a legfontosabb a nőnek, és újra összejönnek. Öt perc volt a sztori, a többi szinte felesleges mellébeszélés. A kényszeres kihúzása a poénoknak oda torkollik, hogy nem csak elhangzik, hanem meg is lesz lovagolva a homoszexualitásra tett utalás. Ahogy erőltetett az is, ahogy a férfi egy táblán (díszlet: Menczel Róbert) elmélkedik, mi kell a nőnek.

Érzi az ember azt a feszengést, ami az előadóban dúl: csak nevessen újra a közönség, szorítja ökölbe a kezét. Az önazonosság már rég nincs sehol. Mintha egy próbafelvételen ülne az ember, ahol humoristatanoncokat hallgatnak meg. Nincs előttünk semmiféle jellem, csak egy férfi, a férfi. Mármint ők azt mondják, ilyen a férfi. Nem kérdezik, tételesen állítják. Ahol nem kijelentések záporoznak, hanem játék folyik, azok a jelenetek működnek önmagukban. Tetszik, amikor Sanyi a bunkó katona szerepében hímsoviniszta, vagy amikor óvatosan ironikus francia filozófusként elmélkedik.

Ekkor tényleg vannak gondolatok, mosolyog az ember. Meg nem arról van szó, hogy színházat hirdetünk, és mást csinálunk. Azt sem izgalmasan.