Bauer Sándor 17 éves korában felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, 1969. január 20-án kora délután. Szemtanúknak azt mondta: hazaszeretetből és az orosz megszállók elleni tiltakozásból cselekedett. „A cseh testvér is megtette” – mondta, Jan Palachra utalva. Tette előre tökéletesen megfontolt volt. Talán arra számított, a sok elégedetlen ember, főleg a diákok, követni fogják, hogy sok emberhez eljut egy jelzés, és az önégetés elindít valamit. Bauer azonban egyedül maradt, indítékáról a nyilvánosság nem tudhatott meg semmit, a sajtó öngyilkosságként definiálta az esetet. Szűk családi körben temethették el.

Ivanyos Ambrus ambiciózus darabja megpróbál képet adni Bauer Sándorról: ki ez a kamaszfiú, aki az albán rádió magyar adásával kel és a távirati iroda bizalmas jelentésével fekszik, aki meggyőződésből balról bírálja a Kádár-rendszert pinceklubjában, barátai számára, akik jobbára egy kukkot sem értenek az egészből, különben is, szerintük úgy van jól minden, ahogy van, és Bauernek egyáltalán nem kellene a prágai reformokkal foglalkoznia csajozás meg zenehallgatás helyett. A dráma egy már-már valóban lángoló lelket mutat meg, aki azonban a valóságból vajmi keveset érzékel, nem látja, hogy nem hallják, nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem értik, amit beszél. Ezzel párhuzamosan a vizsgálatot látjuk: két nyomozó próbálja feltérképezni, mi miért történt, ám őket sem a szakmaiság, hanem a pártvonal érdekli elsősorban, ekképpen nem személyes síkon, hanem a rendszer elleni propagandatevékenységként értelmezik a tettet. Kétség nélkül helyesen, ám ez determinálja az eljárást is.

Zrínyi Gál Vince rendezésében ami a leginkább meghatározó, az értetlenség és a közöny, amivel szűkebb környezetében szembe kell néznie Bauernek. Az édesanyja Moldvai Kiss Andrea alakításában egyáltalán nem egyénített, archetipikusan szerető-óvó-aggódó, a gyermekében megbízó szülő, aki azonban tényleg semmit nem tud és nem is sejt fia tevékenységéről. Barátai (Mohai Tamás és Domokos Zsolt) sem beszélik nyelvét: a közös bandázás és sakkozás és pinceklubolás rendben, de amikor Bauer – Tóth János Gergely alakítása nagyrészt szerencsésen ingadozik a magabiztos és az erőszakos között – szinte számonkérően világnézeti kiselőadásba vagy ideológiai kioktatásba kezd, arra elutasítóan reagálnak, az elején passzívan, tréfával elütve a dolgot, időben előrehaladva egyre aktívabban. A barátnőt megszemélyesítő Tolnai Hellára csak epizódszereplőként számít az előadás. A rangidős rendőrtisztet alakító Szikszai Rémusz magabiztosan rakja össze a puzzle-t, ám azt a problémát nem tudja áthidalni – pedig, becsületére váljék, megpróbálja –, hogy alakjában a szerző több alakot gyúrt össze: nyomozó, kihallgató és politikai tiszt, sőt, a hatalmat is képviseli, és a rálátása, az összefüggésekben gondolkodása - legalábbis a vége felé - jóval túlmutat a talpasrendőrön. Ifjabb társát Kovács Ádám közismert ellen- és kiegészítő paneleket kreatívan használva, jó reflexióval hozza, nincs kétség, hogy egy napon a tanítvány túlszárnyalja majd mesterét az államvédelem szolgálatában.

Mindazonáltal ami nagyon hiányzik az előadásból: az a közeg. Pedig a látványért felelős Cseh Renátó és Török Adél precízen korhelyes emeletes lakást alakított ki a szín bal oldalán (a jobb oldalon a stilizáltabb pince már kevésbé sikerült tér) és Pirityi Emese jelmezei is színesen képviselik az időszakot. Mégis: a hatvanas évek levegője egyszerűen nincs a színpadon, és emiatt különösen problémás a kor jellegzetes intézményeinek, beszédmódjának nem természetes használata (mert lehet, csak tévesztés a "Bánki Donát Szakmunkásképző Főiskola", de zavarja a fület, ahogy a név nélküli "elvtárs" megszólítás következetes alkalmazása is, önmagában, rendfokozat nélkül). A rendezés elsősorban személyes oldalról akarja megfogni Bauer Sándor történetét, ám ebből adódik, hogy a közegnek intenzívnek, megfoghatóan sűrűnek kellene lennie. De ugyanennek a megközelítésnek a problémája a már-már giccses lezárás, amikor Bauer hirtelen égő hangszermetaforává válik, és az elégést élő egyenesben tapasztalhatjuk. Ám ezzel – Bauer direkt és konkrét hőssé nyilvánításával – az előadás sajnálatosan lezárja a kommunikációt, pedig szándéka ezzel szemben vélhetően épp annak kinyitása lenne, hiszen a kérdések fel vannak téve. Kár, hogy a befejezés kérdőjel helyett felkiáltójelet tesz a végére. Pedig elégtételt, ha kell, nem az előadásnak kell adnia.

_(2013. október 22.)_