Ez a múlt homályos, de mégis folyton jelenlevő vibrálása ott van végig a balladában. Mert nem más ez, drámai ballada. Ami igazán működik, a dráma. A feszültség csöndes percei, a megállt tekintetetek. Ahol pedig érezni a faragatlan éleket, azok a pillanatok, amelyekben a mese folyik. A fiú szerelmes a lányba, a lány múltja valami titkot rejt, valami férfit, majd a nászon világgá indul vele. A megszakításokkal építkező történet néhány pontján túlságosan is soknak tűnik a balladai homály. Néhol azt érzem, valami provinciális társadalmi beidegződés viszi oda a szálakat, hogy a lány belekerül ebbe a kapcsolatba - de ez nincs elég erőteljesen jelen, annyira legalábbis biztos nem, hogy lehessen vele kezdeni valamit. Ahogy a néha túláradó líraisággal se lehet mit, a metaforák, természetszimbólumok egyszerre zuhanásában jó, ha egyet-egyet elkap az ember, aztán lankad a figyelem. De persze van, aki nagyon finoman bánik ezekkel a sorokkal.

Például Zsigmond Emőke ilyen anya: a megkövesedett fájdalmat mutatja, a temethetetlen múlt ott a jéghideg arcán, kiegyensúlyozott léptekkel jár, dühe takarásaként. Bach Kata a világban helyét nem találó menyasszonyt hoz, aki mutatja, fiatalsága ellenére sztoikusan bólint a helyzetre, ez is rossz lesz, az se jobb. Szabó Erika a régi kort törölni kívánó anyó, cseléd és szomszédasszony, A halál. Akin igazán szívesen időz az ember, Mészáros Blanka. Otthagyott, hátra lökött feleségként ábrázolja a szenvedést, a valahova tartozni akarást, mozdulatai az őrültség jeleit mutatják. Nem csodálom, a negyedéves színművész osztály előadása hamar eljuttatja a tájat a szemünk elé. Látom a viskókat a helyekben, rohannak a lovakon, és a szalmakalapok között ott kísértenek a kibeszéletlen sorsok. Persze a hely távoli, a helyzet nemigen. Mert a szereplők be vannak ide zárva, ha kell, táborra oszlanak, ha kell, szövetkeznek, egyszóval simulnak. Így tesz Tóth András, Tóth János, Vecsei Miklós karaktere is.

Aki meg akar valami mást, hát, az így járt, mondhatjuk, megbosszultak valakit. Csapó Attila vőlegénye néhol kevésnek tűnik, enerváltsága nem eléggé indokolt. Bár azt azért látni, nagyon is menne el ettől a berögzült bosszúállástól, ő hisz a lány felszabadító erejében. És a nagy konfliktusig az előadás könnyen leköti a figyelmet. Építkezik, mind jellemek, mind történet szintjén. Azonban azt érzem, nincs itt nagy rendezői truváj, működjenek a szereplők, vizsgaelőadás, mutassák meg, mit tudnak. Megmutatja Janka Barnabás, akinél azt nem pontosan érteni, mire föl a néhol kiugró öröm, pajkosság, ám megrendítő pillanat, ahogy apaként, megtudva a lány szökését, azonnal tagadja azt. Látszik, a hangsúly a mozgáson van Horváth Csaba rendezésében. Ez a motorja a Vérnásznak.

Azaz inkább csak akar lenni. A teljes eszköztelenségben játszott előadás már így is indul, mindenki trappol a lábával a padlón, mindvégig ilyen betétek szakítják meg a mesét. Azonban ezek gyakran önmagukban állnak, nincsenek támpontok, ahol megfogná őket az ember. Pedig az ott van, hogy ezek valami nyomasztó bezártság elleni örökös kényszercselekvések. Azt is gondolom, ez a mozgás a kis szikra, ami ha berobbanna, teljes lángon égne az előadás. De hát nem robban. Ellenben pulzálnak Nagy Norbert dalai. Közülük a leginkább megkapó a nászinduló, amelyben már ott a jövő keserű tragédiája. A gyakran előforduló megmerevedések is működnek: a félelem, a menekvés és ragaszkodás ambivalenciáját érzem.

Ahogy ez a kettősség ott van a befejezésben. Mert a kérdésre nincs válasz: ezzel lezárult végre az örökös háború, én-te-ő, ki lesz a következő?

_(2013. október 19.)_