És ahogy Csehov, úgy Zsótér Sándor rendező és az Örkény Színház társulata sem veszi ezt az egyébként szomorú és kilátástalan képet komolyabban annál, mint amennyi megilleti: a gyarlóság, önzés, érdektelenség, értetlenség, sznobizmus stb. mind-mind olyannyira sajátunk, hogy pálcát törni felette nincs jogunk. Megmutatni azonban, hogy mi fő ki abból, ha ez veszi át a józan ész és a tiszta érzelem helyét, az már nemhogy jog kérdése, hanem a művészet feladata, főleg ha éppen benne rotyogunk.

Csehov Meggyeskertjében Ranyevszkaja érkezik Párizsból haza családjával a régi birtokukra, amit az eladósodottság miatt néhány napon belül árverésre bocsátanak. Ennyi ideje van Ranyevszkajának családjával és barátaival _tenni_ valamit, hogy ezt elkerüljék. A meggyeskert gyönyörű és méltóságteljes jelenség, de már senki nem tudja, hogyan kell a meggyből értéket kinyerni, még a hű öreg szolga, Firsz sem tudja, de ő még legalább emlékszik, hogy valaha lehetett. Épkézláb gondolattal csak az újgazdaggá felkapaszkodott hajdani szolgáló, Lopahin bír: területrendezési ötlettel áll elő, amely azonban a meggyeskert pusztulásához vezetne. A probléma kezelése helyett azonban csak a régi rutinok működnek: felsőbbrendűen lenézni a parasztot, és elkölteni azt is, ami nincs: bálokra, pezsgőre, hitelre, amíg csak a könnyelmű látszat engedi.

Hogy nem kell mindent sem készpénznek, sem vérkomolyan venni, az már Ambrus Mária díszletéből is látszik, de a színpadkép valamennyi eleme a felszínes műanyagjáték-paródia mellé egyúttal rétegzett jelentést rendel: így lesz a pálmafából megkopasztott álom-torzó (és a pálmalevél segítségével Szabadság-szobor); a mobiltelefon-fotelből Ranyevszkaja köldökzsinórja a külföldi otthonhoz, hogy egy pillanatra se tudjon valóban hazaérkezni és meglátni, mi történt oly szeretett családi vagyonával; az óriási macskafej pedig szép lassan feltöltődik mindennel, amit a gyerekkor jelent. És mindehhez Benedek Mari hétköznapi elemekből összeállított, de egyben mégis valószerűtlen műanyag-érzést sugárzó jelmezei jól jelzik, hogy érdemes erre az egészre, ami a színpadon történik, némi rálátást hagyni magunknak.

Ott ugyanis a sokak által tisztelt és szeretett Ranyevszkaja szűkebb családi és baráti köre szendereg ébren egy plasztikvalóságban, amiben értelmes mondatok és valóságosnak tűnő kapcsolatok szülnek teljesen életidegen és hideg reakciókat. Ranyevszkaja szórakozott, a felelősség felnőtt fogalmát csak pózként viselni tudó megrekedt asszony, aki Kerekes Éva játékában már elvesztette minden kapcsolatát a valódi világgal, nem tud sem racionálisan, sem igazi gyöngédséggel nézni a meggyeskertre, a még mindig pompázó, de elhanyagolt és feltarthatatlanul pusztulása felé vágtató múltra. Nem tudja érteni és értelmezni, csak rutinból képes féltést, féltékenységet reagálni, és ezzel értelmetlenül veszni hagyja. Az értelmetlenségből fakadó tehetetlen düh élő mementója Lopahin, akit Nagy Zsolt formátummal is felruház, amely formátum a Ranyevszkaja iránti tiszteletből és a józan paraszti észből táplálkozik, és ami a Ranyevszkaja értékvesztettségére való ráeszmélés csalódásakor végül leomlik, hogy csak a formátlan újgazdag maradjon belőle. Mégis, ő az egyetlen, aki valamit lát, sőt cselekvést javasol, mindenki más csak rutinosan ömlengi a kötelezőt, mímeli az értelmet, karcolja az élet felszínét. Ranyevszkaja lánya, Ánya egy szót sem ért abból, ami körülötte történik, Takács Nóra Diána naivája szendén és tájékozatlan együgyűséggel asszisztál saját jövőjének értelmetlen elherdálásához. Debreczeny Csaba Gajevje ugyanolyan nagyvonalú, mint húga, Ranyevszkaja, csak neki még stílus sem adatott. Vajda Milán Trofimovját a tett nélküli gondolat bénítja, Szandtner Anna Várjáját az elégedetlenség teszi zárttá és frusztrálttá, Znamenák István Szimeonov-Piscsike pedig érzékeny, realista portré a szánalomra méltó szomorú bohóccá vált, lecsúszott földbirtokosról. Trokán Nóra jól érzi Sarlotta Ivanovna felsőbbrendűségéből fakadó humorát, Rada Bálint e. h. kisstílű, érzéketlen pukkancs az akaszkodó Jasa szerepében, Fehér László e. h. Jepihodovja groteszk tenniakarásával, Kádár Lilla e. h. Dunyasája életteli ábrándozásával egészíti ki a meggyeskert házának népét, Ficza István jelenésszerű arra járója pedig betölti funkcióját, súlyt adva a külvilág megjelenésének, amely megbolygatja a zárt, arisztokratikus közeget.

Csehov abszurd humora (bizony, van neki) Zsótér Sándor rendezésében jól működik. Ez annál is inkább nagy szó, mert ezt igen ritkán sikerül a Meggyeskertből kihozni, a szikáran elmondott és eljátszott értelmi és érzelmi banalitásoknak azonban a társulat szabad utat enged, és ez sokszor mulatságos tud lenni – még ha valójában többnyire igen szomorú is –, a kissé halkra hangolt játék és az alulvilágított színpad azonban nem segíti ennek a szikár játékformának a követését. És bár közel sem olyan magával ragadóan teátrális élmény a Meggyeskert, mint amilyen például ugyanitt az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése volt a maga húsba vágó jelenidejűségével, de sokrétű portréja társadalmi közegünk egy sokkal általánosabb, évtizedeket felölelő korszakának, aminek retinába égő mementója Békés Itala szinte szellemként tengődő Firsze, aki az egyetlenként képes ebben a nagy ál-érzelmi zajban megingathatatlan – értsd: konzekvens és önazonos – értékrenddel rendelkezni. És az egyetlen, akitől komolyan lehet venni, hogy _minden elveszett_.

Ez még könnyen igaz is lehet, ha minden így megy tovább, és a pózokból nem sikerül legalább egy kicsit lefaragnunk, felfogva a felelősség súlyát. Megtanulva, hogy a múltban virágzó meggyeskertet gondozni kell, ha meg akarjuk tartani. Magától nem megy.

_(2013. október 19.)_