A szöveg szerint adott egy készségek és képességek tekintetében meglehetősen szerény színtársulat, és egy általuk eljátszandó vígjáték, amelynek létrejöttét és utóéletét három fázison keresztül követhetjük nyomon. Elsőként a főpróbába kukkanthatunk be, ahol a megszülető előadás színvonalát olyan társulaton belüli, általános emberi tulajdonságok teszik kérdésessé, mint memóriazavar, beszédképtelenség, ideggyengeség, imbecillis szintű tompaság, stressztűrés-képtelenség, nagyothallással súlyozott heveny alkoholizmus, valamint a bemutató szűkre (aznapra) szabott határideje. Az önmagában is kétes kimenetelt egyes magánéleti traumák és néhány társulaton belüli érzelmi-érzéki kapocs fokozatos lelepleződése fokozza. A második képben (a vidéki turné valahányadik állomásán) hátulnézetből hallhatjuk és a színfalak mögött láthatjuk üzemelni a súlyosan hátrányos helyzetű előadást. A kísérletek, hogy az alkoholistát megakadályozzák az ivásban, az ájuldozóba lelket leheljenek a következő jelenésig, vagy hogy a féltékeny szerelmes kezéből kicsavarják a tűzoltócsákányt, csak félig járnak sikerrel: noha emberhalál nem esik, a magánpurparlék fokozatosan kúsznak ki a darabbeli színpadra, ezzel a leglehetetlenebb helyzetekbe hozva az alaphelyzetben sem erős színészeket. Végül a turné utolsó állomásán a végállapotot láthatjuk. Azt, ahogyan a színpadi kellékek a szöveggel, a szöveg a színen éppen jelen lévők számával, a jelen lévők száma a józan ésszel válik egyre inkább összeegyeztethetetlenné, és azt, ahogy a színészek a rezignált beletörődéstől az értetlenkedő mammogáson keresztül a hisztérikus tettregerjedtségig széles skálán reagálnak a nyilvánvalóan nyíltszíni katasztrófa felé sodródó helyzetekre.

Bagossy Levente díszlete egy kétszintes, impozáns vadászlak nappalijaként nyílik a nézőtérre: kitömött állatfejek a falon, fagrádics, faragott korlátok, féltucatnyi ajtó lent és fent, a színes mozaikberakások mellett az egész az antikpácos barna különféle árnyalataiban. Azon túl, hogy az előadáson belüli előadás számára egészséges teatralitással teremti meg a természetközelbe emigrált polgárság miliőjét, a megszokotthoz képest most kiemelt játékelem. Nem csak szemből kell működnie, de a második részben hátulnézetben, pácolatlanul is, sőt, az előadás egy monumentális pillanatában még egy leplezetlen kopernikuszi fordulatot is végre kell tudnia hajtani. Noha a támasztékokkal és lépcsőrendszerrel középítkezésszerűen megbonyolított tér miatt fonák oldalról kissé megnehezíti a játék átláthatóságát, és a fordulat közben széteséshez közeli, rémisztő reccsenéseket hallat, a nagyléptű kulissza jól ellátja a feladatait.

A kiválóan megírt darab, az ütembiztos rendezés és a játéktér által helyzetbe hozott színészek élnek a lehetőséggel. Pokorny Lia mind a természetellenesen gömbölyded, feledékeny házvezetőnő, mind az azt játszó, flegmatikussága mellett is hisztérikus, műzsírpárnás színésznő figuráját a harsányság felé ereszti meg – itt-ott egy leheletnyit túlzó vehemenciával. Bár szerepe szerint többször is lezuhan a lépcsőn, Bereczki Zoltán meglehetősen beleáll a beszédképtelenségét folyamatosan ellensúlyozni kénytelen, pattanásig túlhúzott idegrendszerű, féltékeny színész hasonlóan harsány figurájába. Ebbe a sorba illeszkedik Cserna Antal míves Frederickje, aki a nehezebb helyzeteket (amiből itt jócskán akad) ájulással oldja meg, és akiről kiderül, hogy még csak nagy vonalakban sem érti a darabot. Ahogy Botos Éva színésznője jól kidolgozott a csendesen visszafogottól az idegösszeomlás környéki hiperaktivitásig , úgy a Schmied Zoltán által alakított rendező figurája is szerves egység, mind annak a lehetetlen feladatot türelmetlenül ledaráló, mind önmagán erőszakot véve empatikusabb regisztereiben. A magas energiaszinten komikus figurák mellett Brooke, az undergroundból idekeveredett, kontaktlencséjével bajlódó színésznő figurája kissé háttérbe szorul, annak ellenére, hogy Ágoston Katalin jól formázza a folyamatosan méla dívát, és hogy a rendezés az előadás nagy részében fehérneműben mozgatja őt a színen. A vérbő komédiázásba egy-egy pillanatban Papp János félsüket, alkoholista, de minden félrecsúszottsága mellett szerethetőre formált, idős színészalakja csepegtet valamiféle csendesebb humánumot. Miként minden színrelépésénél ugyanezt teszi a Szilágyi Csenge által jegyzett okoska-szemüveges rendezőasszisztens alázatos, megbántottságágaival magába forduló figurája is.

A helyzet- és jellemkomikumban egyaránt bővelkedő (nyugodtan mondhatni, fergeteges) darab egyik elemi humorforrása a gyakran negyed másodpercre kicentizett ki- és belépőkből fakad, így - a fent említett balanszon kívül - egy jó előadás minimumfeltétele a kiváló ritmusérzék, és az ehhez illő (rengeteg munkával begyakorolt) ütemkészség. A Centrál Színház társulata Puskás Tamás vezényletével a játék ritmusát is eltalálja, és a színpadi figurák egyensúlyát sem véti el, amivel kétségkívül – és joggal - sikerre ítéli az előadást. Még akkor is így van ez, ha a Függöny fel! messze nem egyenletes lendületű produkció. Az első részben lassan, de biztosan felépülő komikum az ezt követő, kulisszák mögötti némajátékban erejét vesztett, néhol nehezen követhető bohózattá hígul. A néző a teátrális pompa helyén egy díszlethátsóval találja magát szemben, és ez az izgalmasan színpadiatlan tér mintha kivetné magából a felnagyított gesztusokat, a bohóctréfaszerű gegeket, és az - ebben a részben - árnyalataikat vesztő karaktereket. Így itt a színház fonákja helyett inkább az előadás fonákja mutatkozik meg. A hullámvölgyért azonban messzemenőkig kárpótol a harmadik rész, ahol ismét a maguk elevenségében jelennek meg a figurák, és próbálnak ellenállni az ellenállhatatlan erővel és humorral közelgő összeomlásnak. (A színtéri vehemencia egyik ékes példája, hogy Bereczki Zoltán egy alkalommal egészen a nézőtéri bal kettesig rúgja a fakorlát egyik baseballütőnyi elemét.)

A színházi nevetésnek több olyan fajtája is létezik, ami túlmutat azon, hogy - zsigeri szintű hólyagösszerántó hatása mellett - a mindennapok gondjait elfeledtesse. A Függöny fel! ismertetője arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben az esetben is egy ilyenről, nevezetesen egy önironikus, magunkba mélyedésre késztető, és egyben ülőhelyünkről a földre rántó rekeszizomrángásról van szó. Míg az utóbbit egyes pontokon valóban el is éri, az előbbit inkább csak tisztes távolból közelíti a produkció. És most a tisztesen legalább akkora hangsúly van, mint a távolságon.

_(2013. október 20.)_