Nekik pedig nagy alakok kellenek, kell a szó, hogy egy mondatba bele legyen sűrítve a jelszó. Ez demagógia? Hát persze, hogy az. A forradalmi jelszavak a népbutítás részei. Mert a nép is tudja, a guillotine végig ott lóg a fejük fölött. Igen, már köztársaság van. Ahogy Menczel Róbert díszletében is az van: a színpad közepén a tologatható emelvény, mellette lépcsők, a tetején, aki éppen beszél. Alföldi végig használja ezt a pódiumot és a hozzá vezető utat. Látom, a nép mindig erre igyekszik, egyszer ezekhez, másszor azokhoz. A nép fölött döntenek a népről. A színpad elejére elhelyezett hatalmas nyaktiló tudatja velük, ebbe még véletlenül sem kell beavatkozni.
Hogy a francia polgárok még inkább itt legyenek, az este alatt gyakran köztünk járnak. A páholyokból szólnak le, a nézőtéri ajtókon keresztül futnak be. Mert ők is közülünk jönnek. Ahogy a fénnyel való játék se véletlen: a játszók kérik, gyújtsák fel a lámpákat. A polgár fel akar szólalni, kilépni a sötétségből, hallatni a hangját. Persze, köztársaság van, de világítás alapesetben nincs bekapcsolva. Mert jobb ez, így erkölcs és terror alatt vannak, mondhatják. Aztán a köztársaság nevében oltják le a fényeket, hogy még véletlenül se legyen kétségem, hogy is működik ez a rendszer. Tényleg nincsen: ez az egész nagyon itt játszódik. Nem, nincs direkt aktualizálás, csak felmutatása ennek az időszaknak. Hogy a baj a hazugság, a bevonatlanság. És miért? A félelem miatt. Így tényleg könnyebb, kivégezni pár tucatot, aztán majd megy valahogy.
Csak a kérdés továbbra is az, meddig lehet átverni minket, mikor állunk fel a színházi fotelekből, ordítva: ebből elég. Egyelőre nem. Megvan a saját drámánk, és Alföldi ezt létrehozza köztünk. Ez aztán vagy sikerül vagy nem. Kibontatlan Hegyi Barbara és Borbiczki Ferenc (Simonné és Simon) karaktere között a feszültség. Ellenben nem moccanok Réti Adrienn Marionjának története alatt. Abban ott van minden megcsalás, reménytelenség, szenvedés. Nem sír, felkészült a csapásokra. Járó Zsuzsa Julie-ként színtelenül lesz öngyilkos, de a jelenet képileg torokszorító. És így közelebb van az ember ahhoz, hogy megértse, miért is mondanak mindenre igent ezek az emberek, éljenzik Robespierre-t, tapsolják Dantont. Mert ebből az _egészből_ van elegük, hogy mégiscsak az ő szavuk kell, de nem ők döntenek. Ez élesen ott van Bata Éva Lucille-jének jelenetében, ahogy tolja maga előtt az emelvényt, és nem meri mondani, csak a végén ömlik ki belőle a fájdalom. Ahol terhesként figyeli az új életet, és hát nem tud másra gondolni: ide fog születni.
Azonban van, ami elbukik a színészeken. Az első felvonásban találni olyan jeleneteket, ahol nem kezdenek semmit a politikai diskurzusokkal. Nem Hevér Gábor Saint-Justjéről beszélek, aki kifordítja a mondatokat, finom csúszómászó, rollerrel menekülő hipokrita. De Varju Kálmán (Camille), Kerekes József (Legendre) és Király Attila (Hérault) forradalmárjában nem sok életet látni. Csőre Gábor (Lacroix), Józan László (Philippeau) esetében többet: már ismerik a forradalom jelszavainak _igazi jelentését_, játszanak velük. És Danton köre végig bízik, enerváltan, megtörten, de igen. A padlóra az ítélet kimondása küldi őket, ahonnan már nincs visszaút. Ahol felismerik, hol akartak világot megváltani. Mészáros Máté (Barére) karakterével jelzi: tökéletes bürokrata lesz bármilyen rendszerben. Gond nélkül lépi át a jogállamiságot, tessékeli ki a döntés ellen felszólalót. Rajhona Ádám és Dengyel Iván sírásót varázsol a forradalom középen álló francia polgárából. De az első felvonás monotonitását fel sem veszi magára a második, érthető minden metafora, és pörögnek a dialógusok.
László Zsolt Robespierre-ként már kezdetben is egyenletes hangon beszél, sziklaszilárdnak mutatja magát. Bonbonba csomagolja a moralitástól mentes tetteit, és később jövök rá, ez a szenvtelen hang álca. A kifogástalan öltözködés, a kihúzott láb takarása annak, hogy ő sem biztos ebben. Legalábbis abban, így kell ezt csinálni. De a kérdést nem teszi fel magának: hogy lehetne másképpen? És igen, ahogy Danton mondja, ő is oda jut majd, ahová küldte a többieket. Jönni fog egy újabb, aki szebb nyakkendőt húz, jobban csókol, még élesebben formázza a mondatokat. László Zsolt vezetője már nem látja, rég átlépte a köztársaságot. Mivel azonban ő mondja meg, mi az utóbbi, bátran jelezheti: _a Köztársaság nevében_. Ebből a rendezésből pedig azt látom, Robespierre és Danton között alapvetően nincs különbség. Csak Robespierre rájött, hogyan működik a hatalom. Stohl András Dantonja pedig belefáradt ebbe. Hogy nem lehet önmaga, bevett mondatokat kell hangoztatni, farizeusnak kell lenni. Nem élheti a hedonista életét, nem piálhat, nem kurvázhat, mert az erkölcstelen a nép szemében. És hiába tudja, mindenki ilyen, rájön, itt mást kellene mutatni. Megtagadni önmagunkat. Amikor pedig erőt venne magán, már késő. Ráejtjük a nyaktilót, egy bár talán túlságosan is egyszerű, de hatásos jelenetben.
Még előtte azt üvölti: úgysem merik megtenni. Mi már tudjuk: úgyis megteszik.
_(2013. október 25.)_
