Bár napok jönnek és mennek közben, a DiverZity sem történet, annak éppen az ellenkezője: egy állapot, egy hely, ahol annyi esemény ellenére voltaképpen nem történik semmi. Mint egy világvég előtti valcer, ahol az emberek főként önmaguk körül keringenek: a grimasszá fagyott mosolyok, a pózba rándult gesztusok, a maszkba ragadt arcok vigalma. A ki-kihallatszó mozgalmi dalok, a kifelé agresszív, felfelé alázatos pózolások, a cirkuszi látványossággá tett, néptáncos ihaj-csuhajkodás azonban mutatják, hogy nincs itt semmiféle világvége: úgy időben, mint térben, ez a mi, magyarok által lakott világ kellős közepe.
A MU Színház díszlettelen, kellékek nélküli terében két nő és két férfi, hétköznapi öltözetük a szürke különféle árnyalataiban egynemű. A szemük körüli festett árnyék a végletekig vitt elhasználódottság némiképpen darkosra hangolt érzetét kelti, a kezdő jelenet mosoly- és virtusmázas néptánc varietéje jelzi, hogy ez a használat továbbra is folyamatban van.
A DiverZity előadói nem csupán kiválóan elsajátították Kovács Gerzson Péter táncnyelvét, de izgalmas, egyedi dialektusokkal gazdagítják azt. A különböző alkatú, különféle színházi műfajokból (fizikai színház, kortárs balett, kortárs tánc, táncszínház) érkezett táncosok különös színpadi társaságot alkotnak. Míg Tókos Attila kockahassal graciőz, feszes figurája egy magakellető Duracell-pojácát és egyben túlfeszített idegrendszerű kötekedőt, Bora Gábor legalább annyira kifelé áramló és energikus, kissé lágyabb férfialakja inkább incselkedő széptevőt mintáz. Az erősen extrovertált, a közönséggel szinte megszakítatlan kapcsolatot tartó férfi figurák mellett Fehét Laura gazdag mimikájú, könnyeden játékos nőalakja csakúgy nehezen jut el a nézőtérig, mint a Blaskó Borbála által formált, egyszerre nőiesen pajkos és szégyenlősen kislányos polgártársnő. Négyük karakteres négyfélesége markáns azonosságban ér össze: a Kovács Gerzson Péter védjegyévé vált mozdulatok és a TranzDanz-nyelven megfogalmazott improvizációk egy tömbből faragottsága felold minden egyéniséget. Ebben a Zityben csupán mennyiségi különbségek léteznek, vannak akik kevésbé vékony alkatúak, vannak, akik jobban magasak, mások egy fokkal inkább nők, mint a férfiak. Mivel a mozdulatsorok túlnyomó többsége inkább a férfi princípiumot közelíti, ez egy olyan maszkulin világ, ahol az egyik nem mintha még nem találta volna meg, a másik már elvesztette volna a helyét. Marad a műanyag kellemkedés lendülete, a hepciáskodó kivagyiság és a mivagyunkafaszagyerek–pózok: egy maximális energiaszinten megrekedt, koedukált csorda mindennapjai. (A megfeszített energiákhoz kívánkozik a táncosok számára kifejezetten strapás előadás egyik szép – bár előadáson kívüli – jelenete, amikor egy kitartott mozdulatban Blaskó Borbála vádliján folyamatosan remeg a túlhajszolt izom.)
A DiverZity azonban nem egy elromlott emberszerkezet (és szervezet) szellemes karikatúrája, a koreográfia a póz mögött a pózolót is megmutatja. Az egymás felé tett, sorra elharapott közeledési kísérletek, a héja-nász duettek és magánykvartettek, a kifelé kapcsolódás nyílt gesztusából egy szögletes egyenmozgásba való önkéntelen visszarándulások, vagy ahogy az érintésre szánt kézfejek akaratlan kezdenek el önmagukban és egymásban vájkálni, ha nem is teszi feltétlen szerethetővé ennek a világnak a polgárait, de emberivé és ismerőssé igen. Van azonban még egy – leginkább nyomasztó - szintje ennek a korrajznak: a háttérre vetített, gömbölyödő hold képe előtt a mosolytalan maszkák szűkre szabott, sehonnan el nem indult, sehová nem tartó körtánca.
Ezeknek a nézőpontoknak a folyamatos váltakozása nem csupán az előadás töredékes jellegét és sajátos TranzDanz-dinamikáját eredményezi, de a darabban létrehozott világ változatlanságának a képzetét is kelti. DiverZity tehát településként egy zsákváros. Ami pedig ezt a bizonyos TranzDanz-dramaturgiát és -dinamikát illeti, a befogadótól igényelt intellektuális aktivitás tekintetében a DiverZity valahol a (Lábán-díjas) Bankett szórakoztató, sokszín gazdagsága és a jóval rágósabb Szimultán ablak monolit minimalizmusa között helyezkedik el – körülbelül középtájon.
Miközben a háttérre vetített mozgóképeken a felhők lassan füstös gomolygásnak látszanak, bár ténylegesen nem alakulnak át, egyre gyakrabban szól egy zeneszámon belül egy időben több muzsika (magyar nóta, népdal, szalon-csacsacsa, mozgalmi ének), anélkül, hogy ez a furcsa összhangzat kakofóniává válna. Renddé sosem lesz a káosz, de üzembiztosan működik, és ahogy DiverZity lakói, úgy nézői számára is lám, egyaránt otthonos.
Ahogy a változatlanság nem jelent feltétlen változtathatatlanságot is, úgy egy zsákvárosból – lényege szerint – vezet út kifelé. Anélkül, hogy lelőnénk a végső poént, mindenek felett, az utolsó jelenetben Blaskó Borbála arca az, ahonnan egy ilyen út nyílhat. Az pedig egy határozott alkotói alapállást tükröz, hogy a hit és a remény nem a színpadon születik meg, hanem – ha mi is úgy gondoljuk - bennünk, nézőkben. Legalábbis remény van rá.
_(2013. október 11.)_
