Amúgy az előadás rendben van. Mi több, roppant tisztességesen kivitelezett produkció, bárhol másutt kiemelkedő színfoltja lenne a repertoárnak. Bagossy Levente kicsiny pályaudvar-díszlete egyszerre üresen kongó hatalmas tér és egy városi pályaudvari csarnok mímelt, kicsire összenyomott falusi mása, a szürkeség egy középen felülre vetített óra segítségével költői távlatokat ígér, a rendezői jobbon rendre elhaladó vonatok, az itt látható gigantikus kapcsolószekrény meg valóságot, a forgószínpad pedig kapcsolatot a kettő között. A rendező Bagossy mindvégig alig pár kellék segítségével teljesen reális szituációt képes létrehozni, ami rendkívül erős atmoszféráról árulkodik, Ignjatovic Kristina jelmezei pedig találóan jellemeznek, elsősorban a különbségeket, az össze nem illéseket mutatják, a legötletesebb talán Ferdinandé, a hentesé, Anna vőlegényéé, a nadrágba betűrt pulóverrel, a rávett nadrágtartóval – rakjuk csak Anna fakópiros ruhája mellé, máris kijön az itt valami nem stimmel érzése.

És valóban: itt valami nem stimmel, pontosabban semmi nem stimmel, ebben a világban olyan dolgok vannak egymás mellé rendelve, amelyek nem tartoznak egymáshoz, olyan emberek élnek együtt, kényszerűen összezárva, akik nem valók egymás mellé, és a jövő (lásd Anna és Ferdinand készülő házasságát) éppen olyan, mint a múlt. Szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb szerencsétlenség lesz ebből – a vonatkatasztrófa ennek szimbóluma, jelzés arra vonatkozóan, hogy a kisikló életpályák tragédiát okoznak.

Bagossy László rendezése azonban e szimbolikáról látszólag nem vesz tudomást, csupán a következményéről: hogy élethazugságok (=bűn) nem vezetnek igazsághoz (=bűnhődés). Ennek megfelelően az előadás leglényege a közeg ábrázolása, a teljesen süket és vak közegé, amely a legkisebb ellenállás felé megy, a legkézenfekvőbb megoldásokkal elégszik meg, ami – jól tudjuk – a szélsőség melegágya, egyenes út Hudetz fegyveres üldözéséig, de ehhez az kell, hogy Hudetz újabb tragédiát okozzon. Hiszen a gyilkosságnak sincs oka, csak elkövetője (sőt, először előfeltételezett elkövetője: ahogyan Rajkai Zoltán csendőre kiejti a "cigányok" szót, az az ajakbiggyesztés, a lekezelő hangsúly – önmagában tökéletes és sajátos módon ironikus jellemrajza az előítéleteknek), és így nincs motiváció, nincs értelem, nincs racionális – nem véletlen, hogy az előadás átbillen a reálisból az abszurdba, a költőiből a látomásba. Csakhogy ez nem erősíti, hanem gyöngíti az előadást.

Ugyanis ha elfogadjuk, hogy a motivációk nem létezőek vagy nagyon gyengék (Annára mondjuk az apja erőlteti a Ferdinanddal való házasságot, Hudetzné a fiatal fiúk utáni vágyát kielégítendő ment hozzá a magát kötelességtudó Beamterként jellemző Hudetzhez), akkor egy szappanopera konstrukcióját kapjuk, amit persze lehet kezelni, csak akkor ezeket a vonalakat fel kell építeni. A végítélet napja ezt azonban a Katona társulata által precízen, sőt parádésan szállított figurákkal helyettesíti, a színészek által létrejövő autentikus gesztusok összessége viszont nem adja ki magát az előadást. Attól ugyanis, hogy Keresztes Tamás megdöbbentő hitelességgel adja a boldogtalanságát a monoton munka precizitásába beleölő, autisztikus vonásokkal bíró állomásfőnököt, és hogy Fullajtár Andrea erőteljes hangsúlyokból pillanatok alatt elénk állítja a totálisan kielégítetlen, a közegtől teljesen idegen, annak mégis evidens részeként létező feleséget, nem lesz közös útja a párnak, csak a színmű rendeli őket egymás mellé, matematikailag. A színészek portréi színesek (a fentiek mellett elsősorban Pálmai Anna a faluból kilógó Annája, Ötvös András ösztönös-csupaszív Ferdinandja, Kocsis Gergely államügyésze, akinek szinte minden mondata poén, a vonatszerencsétlenség 15 perc hírnévben fürdőző túlélőjét játszó Takátsy Péter vagy Jordán Adél előítélettől kotyogó Leimgrubernéja, a többiek leginkább kisebb stílusgyakorlatokat mutatnak), az előadás nem miattuk megy téves vágányra. Hanem amiatt, hogy számos döntés ad hocnak tűnik benne, a vége pedig konkrét tévelygés. Ami bizony éppen a társadalomkritikai réteg hitelességét ássa alá. Mert lehet azt mondani, hogy az emberek rövidlátók, és a rövid távon kényelmes megoldás hosszú távon pokollá teszi az életet. Igaz is. De kimondva nem több, mint egy tételmondat, ami 100 perchez képest kevés – a felkínált ígéretet tekintve pedig – a díszlettől a színészekig – egész biztosan.

Hogy mi magunk csatlakozunk, netán felszállunk-e a vonatra, a mi döntésünk. De a vágány mellett muszáj lesz vigyázni. Sőt, a vágányon is.

_(2013. október 24.)_