Nagy Vencel pontosan egy évvel látása elvesztése után visszamegy az SZTK-ba szemvizsgálatra, ahol elég furcsa dolog történik vele: bár láthatóan nem lát, keresőképesnek nyilvánítják. Mert betegállományban maximum egy évig lehet, a nyugdíjhoz meg még másfél évet kellene dolgoznia, az állami következtetés: keresőképes. Vencel éles logikával levonja a végkövetkeztetést: ha keresőképes, akkor egészséges, hiszen ha egy nyomdai betűszedőnek azt mondják, hogy képes dolgozni, akkor az azt jelenti, hogy lát, tehát Vencel is lát. Csoda történt: meggyógyult. A felesége pedig, ki tudja, miért, talán együttérzésből, elfogadja ezt a közös hazugságot, és erre kéri Vencel volt kollégáit is, akik most már ismét a kollégái, hogy segítsenek neki ebben a másfél évben. A Gutenberg brigád pedig segítőkész, egyedül Schuszter Vilmos szemét böki az állítólagosan látó vak ember, és nem rest mindent megtenni, hogy bebizonyítsa igazát. Egészen addig elmegy, hogy intéz Vencelnek egy autót, de hála a brigád segítőkészségének, a betűszedő ezt az akadályt is sikerrel veszi, tulajdonképpen az éteri boldogságban kötve ki – hiszen mindent elért, amit egy ember a szocializmusban elérhet (a Zsiguli az mégiscsak Zsiguli).

Bár a Csodának határozottan van atmoszférája, a még fiatalok számára is ismerősen szocreál, nyomasztóan szürke, kilátástalanul kicsinyes, ám mégis rendkívül emberi világ (Szalai József díszlete gond nélkül szolgáltatja ehhez a részletesen poros, realista teret, amiben egyszerre kel életre italbolt, konyha, nyomda), Schwajda Gergő rendezése ezt mégsem használja ki. A legnagyobb hiányossága az előadásnak, hogy javarészt a darab érintetlen, szó szerinti színpadra állítását tűzi ki célul. Ez pedig meglehetősen nehézkes egy tragikomédia esetében, a reális és az abszurd abszolút egyenjogúan keveredik benne, eldönthetetlen, hogy a történet megtörtént, vagy csak fantázia, az előadás a kettő közötti izgalmas egyensúlyozgatás helyett dönt: mindez valóság. De még ennek ellenére is képes működni, nemcsak sorsokat, hanem egy kort felmutatni.

Váncsa Gábor, Szula László, Hunyadkürti György és Lugosi György szedett-vedett, remek összhangban, jó ritmusérzékkel működő, parányi jelenetekből is életeket felrajzoló, a Gutenberg-brigádot életre keltő négyesében még az a lehetőség is megvan, hogy egy komplett ország története kirajzolódjon belőle. Fándly Csaba emberi mértéket talál a magát látónak hívő látáskárosult önhitegető betűszedő fanatizmusában, önsorsrontás és életkedv egyaránt ott bujkál gesztusai mögött, és bár alakításában Vencel kétségtelenül nem lát, néha mégis megfordul a nézőben az ellenkezője. Így Fándly pillanatokra képes kézzel foghatóvá tenni a csodát. Jelentősen csorbítja a drámai feszültséget, hogy Sipos Vera, a szó negatív értelmében, effektív retardáltra játssza Veronika karakterét – annak ellenére, hogy nincs utalás arra vonatkozólag, hogy a feleség figurája bárminemű fogyatékossággal élne. Átszellemült, egytónusú hangsúlyai inkább irritálóak, semhogy arra késztetnék a nézőt, értsen meg valamit Veronika hétköznapian nehéz sorsából. Takács Katalin jó érzékkel hozza a permanens delirium tremensben élő, alkoholt csak kenyérrel fogyasztó Biborkát, de a színésznő láthatóan olyannyira átéli a szerep gyermekkoráról szóló monológot, hogy ott nézőnek már nem terem babér, alig kapunk valamit a szokatlan élmények mellékhatásaiból. Kovács Zsolt pár jelenés alatt, finom gesztusok, precízen maró hangsúlyok kíséretében seperc alatt felrajzolja Schuszter Vilmos, minden csalást lefülelő, zsigerből ügyeskedő figuráját, és érthető is, miért indít egész pályás letámadást Vencel ellen: egyszerűen mert szúrja a szemét, féltékeny rá.

Vencel a végén úgy dönt, most már öngyilkos lesz, hiszen átélte a legnagyobb boldogságot – szerető család, szerető feleség, szerető szerető, jól fizető állás, jogosítvány, autó. Van abban valami szépség, ahogyan sokszor egymás után kiugrál a negyedikről, hogy véget vessen életének. Van ebben a zsigerekig beivódott, kisszerű, kilátástalan, sajnálatra méltó porosan szűk hétköznapiságban valami édesen emberi – és ezt Schwajda György darabja nagyon precízen képezte le. Még a féloldalas előadás ellenére sem kéne sok ahhoz, hogy a végén felcsendülő Internacionálé ne csak megkapó, hanem katartikus legyen, olyan reménytelenül mozgalmista.

_(2013. október 12.)_