És talán jön valami a történetből is. Tényleg csak az elején zavar, hogy lötyög a székem ülőkéje, aztán előredőlök, lássam jobban a játszókat. Nem megy. Mármint látom őket, az idő is hamar elpereg, de a fejemből már másnapra elszáll. Ez a elmegyógyintézeti sztori is szolgálna valami hidegséggel, meg is bocsátaná az ember, nyomasztó egy hely. Akkor meg pláne, ha ide eszi be magát a szocializmus, és eszköz lesz mások eltávolítására. Középpontban az egykori orvos, mérgesek rá fentről, likvidálni kellene. Erre meg ott vannak a gyógyítók. Ők tényleg itt vannak, mindenki azon ügyködik az este alatt, hogy higgye már el a nő, megbolondult. Aki nem nagyon akarja, látja, hogyan működik a rendszer, immár kívülről.
Én meg azt látom, azaz kitalálom, mi lesz a történet vége, hidegre kerül, és igen, bejön. Valahol ez a tétnélküliség nyomja rá a bélyegét a Reflexre. Hogy nincs miért izgulni, a pszichológusnőért meg végképp. Nem tudom, érezte-e ezt Kovács D. Dániel e.h., de rendezése felnagyítja a kis momentumokat. Az orvosok köpönyegforgatását olyan szépen, derékba törve mondják: köszönöm szépen. Mert itt a tudomány közé a politikán túl a politikusok is beteszik a lábukat. De hiába jön több szereplő, hiányoznak a háttértörténetek.
Furcsa, mondom, mert sorokon keresztül elemezhető a tartalom, hogyan is működött a kor, mik voltak a stiklik, ki volt az áruló, minek álcázták az ávóst. És ami itt a forradalom, az az előadásban egy rendszer vége. Dübörögnek a tankok, ropognak a puskák, azt hiszem, mindjárt beszakad ez az épület, és akkor tényleg közelebb lesz hozzám. Kicsit már sok is Keresztes Gábor hangtechnikusként, értené kevesebből is az ember, hogy most dől össze a világ, ‘56 van. És amíg ott kinn forrongás, itt benn kisebb privatizáció, jól lesz a régi eszme is, te leszel az új igazgató. Nem állítom, hogy nem tetszenek ezek a jelenetek, csak megint azt érzem, ebben mi nem vagyunk benne, életkép, de nélkülünk. És igen, pszichiátria, Balázs Juli díszlete is hozzájárul ehhez az élményhez. Már túl fehérek a falak, nagyon csupasz minden. Ellenben remek ötlet – bár nem éppen eredeti – az ablakok és ajtók tömeges jelenléte. Mindenki figyel mindenkit, kihasználják a játszók, soha nem tudhatják az orvosok sem, mikor figyeli őket a portásként beépült államvédelmis. Ez atmoszférát teremt. Zseblámpával kutatnak, zajokat kreálnak. Összehúzzuk magunkat, mert itt történik kitekintés, hogy sohasem tudni.
Van mozgás és tánc is, de hogy minek, nem tudom. Megszakítja a történetet, gondolatilag kevés, ami történik. Negyedszerre biztosan, hiszen ilyenkor megmerevednek a szereplők, és mintha egy másik gondolati síkra tévednénk, elkezdődnek a jelentek, mozognak körbe, néha néhány dallam is felcsendül. Értem én, hogy itt akarják ábrázolni lehallgathatóságot, a rugalmasságot, elsőre rendben, többedjére sok. Úgy legalábbis, hogy nem mélyülnek a karakterek általa.
Mert utóbbiak azért vannak, csak nem elég háttérrel. A társulatot nem érheti szó, teljesítik, ami le van írva, profin. Talán ezen van a hangsúly: érzelmek nélküli munka. Nem lehet együtt venni a levegőt ezekkel az emberekkel, távolról sem érdekel, mi lesz a sorsuk. Pedig egyáltalán nem rossz Koblicsika Lőte skatulyából kihúzott kishivatalnoka, Kurta Niké botra támaszkodó, meggyötört pszichológusa. Jó elveszni Rainer Micsinyei Nóra bájos nővérében, azt hiszem, ő itt a legkellemesebb meglepetés, állandó félelem, nem mond-e rosszat égető időben. Majd kitör belőle, a földön fetrengve sorolja hibáit, rendszerellenes, hogyne, nem tudom, miként csinálja, de benne igazán magunkra ismerünk. Fogalma sincs, mi a szabadság pontosan, de azt tudja, ez így azért nem jó. Pető Kata egykori orvosát érzem kevésnek arra, hogy elhiggyem, nagyon küzd a várható ítélet ellen. Mintha ő is úgy játszana, ahogy én sejtem a végkifejletet: végül elvisznek, hiába minden. Hajduk Károly rehabilitációra váró figurája bekúszik a hatalom nadrágjába. Fábián Gábor doktorát egyszer felmentik állásából, másszor visszahelyezik. Béres Miklós portásként hallgatózó ügynök, öncenzúra minden mozdulata, túlteljesítési vágy, nehogy véletlen ő is.
Miattuk sajnálatos ez, ott van végig, robbanhatna a bomba, hisz nagyjából helyén minden. Csak az előadás hátrébb tőlünk. És így hiába precízen komponált a végjáték, párbeszédre is inkább magkezdemény, ami hamar lehull. Kicsit koppan.
_(2013. október 28.)_
