A történelmi tragédiák és a családi drámák tényleg nem mellékesek, és ezt finoman jelzik is a színészek az előadás végén: egyszer jönnek ki meghajolni, akkor is csak fejet hajtanak, ennyi. Persze ez lehetne túlkapás, de mégiscsak megtörtént események, amit az alkotók színpadra tettek, így jogos a gesztus: ennek ne tapsoljunk. Ne az előadásnak vagy művészi színvonalának ne, az megérdemelné, szó sincs róla, hanem a gyásznak és a rengeteg jelöletlen tömegsírnak ne, amik még most is ott terebélyesednek a volt Jugoszlávia területén. Azonban Máté Gábor rendezése egyszerűen nem a tiszteletadással van elfoglalva, illetve úgy tiszteleg, hogy okokat keres velünk együtt.

Van itt megannyi szituáció, rengetegféle, -fajta dialógus kivégzésről, megaláztatásról, megerőszakolásról, hidegvérű kegyetlenkedésről, higgadt gyilkolásról, kilátástalanságról. Például amikor a szerb katonák azzal szórakoznak a nekik háttal, tarkóra tett kézzel álló magyarokkal, hogy most lőnek, vagy nem lőnek, vagy amikor a papot a barátja öli meg, hogy ne mészárolják le miatta a falu lakóit, amikor vagy a férj nézi végig felesége megerőszakolását, vagy a feleség férje megölését. Sorolhatnám a végtelenségig, szerintem Brestyánszki Boros Rozália nem hagy ki olyan szituációt, amit népirtás címszó alatt el lehet képzelni. Lehetne nekikezdeni, hogy Brestyánszki darabja nem is igazi darab, nincs íve, nincsenek drámai szerepek, stb., de ezúttal ez félremenne, mert valójában egy kórkép, illetve emberkép van előttünk, amit Máté rendezése kimért koncentráltsággal boncolgat.

Nem mellesleg az előadásnak van humora is: egymással összevesző, kivégzésre váró magyarok – ez amúgy is olyan magyar –, derékfájás miatt hullákat cipelni képtelen katona, egymás iránti szeretet és hazaszeret között őrlődő jugoszláv-magyar pár. De sokkal erősebb, ahogyan a korlátlan emberi agresszió munkál itt a színpadon, meg a totális tehetetlenség, hiszen bizonyos szabályok alapján logikus: te kiirtottad az én családomat, akkor én is kiirtom a te családodat. Matt. Sőt, patt. Nincs ebben ítélkezés egy percig sem, ez van. Te ártatlannak mondod magad, miközben összeszámoltad a zsidókat a falumban, hogy aztán deportálják őket, parancsra tetted, mondod, rendben, én is parancsra lőlek fejbe. És vannak közben emberibb gesztusok is, a szerbek és a magyarok közti szerb-magyarok, akik innen-onnan kimentik társaikat, vagy éppen nem tesznek semmit, mert nem tudnak.

A játék végig feszes, egyszerre két nyelven zajlik, a szerbiai magyar színészek hol magyarul, hol szerbül beszélnek, hol pedig közvetítenek a magyarul beszélők között, és ez amellett, hogy könnyedén teremt egyfajta realista miliőt, létrehoz egy meglehetősen bizarr, kiszolgáltatottság-érzetet a nézőben – nem csak az adott szereplő, ő sem érti, mi történik, csak sodródik az eseményekkel. Az előadást először Szabadkán mutatták be, nyilván ott máshogy viszonyulnak ehhez a nézők, de a Szirtes Ági által nagyon intimre, apróra és személyesre – felütésként talán túlságosan is visszafogottra és halkra – szabott visszaemlékező keret közelebb hozza a magyar anyanyelvűekhez az előadást – ettől függetlenül lehet érdekes a kizárólag szerbül értő nézők reakciója.

A Szabadkai Népszínház és a Katona József Színház tagjai pedig abszolút egységes társulatként képesek együttműködni a szituációkban, egytől-egyig fegyelmezetten, emberi sorsokkal telve hozzák a szituációkhoz szükséges figurákat, nem engedve el a feszültséget – és sokat segít nekik a jó ütemben, megfelelő váratlansággal kezelt, vörös kendővel, mint vérrel és halállal való játék. Kiemelkedő Kovács Lehet magyarul csak félig értő, szerelmes szerb hazafija, Kalmár Zsuzsa feszes és kegyetlen női tisztje, a szexualitással telt másik női tiszt, G. Erdélyi Hermina alakításában, Fekete Ernő angol szövetkabátos magyar adminisztrátora, a maga emberi embertelenségével, aki negyvenhét zsidót küldött a halálba, Pálfi Ervin agresszivitásában kiszámíthatatlan katonája, Ambrus Richárd szorongóan visszahúzódó cigány fiúja – akibe minden oldal csak belerúg egyet –, de minden színész, az említetteken kívül Baráth Attila, Dankó István, Hegymegi Máté, Körmöci Petronella, Mészáros Béla, Szilágyi Nándor és Szőke Attila is kiveszi a részét a csapatmunkából. A hol elfojtott, hol kitörő agresszióból előtörő tehetetlenséget pedig finoman és egyszerűen oldják fel a szereplők két jelenet között, amikor felsegítik egymást, vagy éppen együtt készülnek fel a következő szituációhoz – pont olyan mértékben, ami old, de nem felold.

Amellett, hogy nagyon praktikus, hatásos és jól kapcsolódik a témához Cziegler Balázs apró, fekete, sóderszerűséggel feltöltött, mini-medence szerű díszlete, a maga ürességével és darkosságával, de mindez megfejelve Úri Attila sokszor félhomályos világításával, finoman szólva sem készteti a nézőt az koncentrált figyelemre – miközben az színpadi események javarészt ezt megkövetelnék. Hegymegi Máté néptáncot, kortárs táncot és seregvonulást imitáló elemeket ötvöző koreográfiája, karöltve ifj. Kucsera Géza harmonikazenéjével, visszafogottan érzelmes hangulatot kölcsönöz az eseményeknek, Kovács Andrea minimál-realista jelmezei pedig feltűnés nélkül festik fel az 1940-es éveket – és csak utólag gondol bele az ember, amikor Szirtes Ági narrátora megemlíti, hogy tényleg minden halálra készülő ünneplőbe volt öltözve.

Baj, hogy nehezen és lassan indul be az előadás, hogy a vége a felé sok jelenet csak az addigiakat ragozza és már nem árnyalja – ebből a szempontból lehet, a kevesebb több lenne. Közben meg ott munkál benne valami közösségi brutalitás, hogy szörnyen kegyetlenek vagyunk egymással, hogy a különféle ideológiák csak palástolják azt, ami amúgy is bennünk van, hogy mindez összebékíthetetlen, eleve elrendelt ellentéteket teremt, hogy mindez közben játék, csak sajnos vérre megy, valahol eldurvult, hogy mindennek egésze ott munkál bennünk, a múltunkban, a történelmünkben is ott van, hiába nem foglalkozunk vele. És nem csak azért nem szabad elfelejteni, mert elfelejtjük halottainkat, azért sem, mert ebből a tehetetlen értelmetlenségből bőséggel lenne mit tanulni. Hogy annyira fölösleges és sehova nem vezető ez. Közben az ide vezető út nagyon is egyszerű, csak pár vak tekintet, meg néhány jó időben adagolt eszmehalandzsa kell hozzá, meg persze közösség, ami ezt kitermeli, meg hatalom, ami mindezt végignézi – az előadás ugyan nem aktualizál, de az okok és a következmények annyira élőek, hogy nem lehet elvonatkoztatni és nem a jelenünkhöz kötni. Nem tudom, hiányzik hozzá még valami?

_(2013. november 8.)_