Azonban ez az osztályterem-díszlet egy színházban (esetünkben a Zsámbéki Színházi Bázison) tökéletesen a helyén van. Ez az előadás színházi térben működő, érvényes, mi több: nagyon is szükséges problémafelvetés. Amibe nézőként belecsöppenünk, egy végtelenül unalmas állampolgári ismeretek óra (a valóságban társadalomismeret néven található azon iskolák tanterveiben, amelyek nem szabotálták el ezt a fontos modult), a gyerekek a könyvből olvassák a liberális demokrácia alapvetéseit, monotonon és értelmezés nélkül, miközben az osztály éli a saját életét, ahogyan a tanár is – rendíthetetlenül esemesez, csak akkor néz föl figyelmeztetőleg, amikor a "néger" szót már harmadszorra is cigányra cserélik a felolvasott szövegben a hátsó padban ülő rasszista gyerekek, akik a foguk között a tanár urat is cigányozzák.
Na igen, hibák vannak ebben az előadásban, amely nagyon is magyar közegre lett hangszerelve (Boronkay Soma és Tengely Gábor munkája, Markó Róbert a fiatalok nyelvét apró egyenetlenségekkel, de összességében erőltetettség nélkül kezelő fordítása alapján), például a negatív figurákról nem igazán derül ki, mitől váltak olyanná, amilyenek, s hiába érdekes az amerikai sportcuccba öltözött főkan (Mohácsi Norbert) és a loncsoshajú, bakancsos turbómagyar (Viktor Balázs e.h.) sajátos világnézeti szövetsége (amely valóban létező jelenség), erről nem igazán beszél az előadás. Sok probléma csak a felvetés szintjén van jelen, nincs igazán kibontva. De már a jelzés, a felvetés kísérlete is értékes. Az előadás hangsúlya elsősorban a Tomi nevű szereplőre esik (Ivanics Tamás játssza – a darabbeli figurák a színészek civil nevén szerepelnek), aki szexuális (és egyéb) identitásának keresése közepette meglehetős tanácstalansággal szemléli a világot, és benne önmagát. A jelenségek megmutatása viszont hiteles és valóságos, függetlenül attól, hogy a mintakereső és -követő ifjúság teljes tanácstalanságát, a tanár felelősségtől menekülését vagy a felnőttek tehetetlenségét, konfliktuskezelési csődjét tekintjük. Ravenhill darabja megejtő hétköznapisággal és már-már szenvtelenül veszi számba a fiatal generáció általános életindulási deficitjét, és az előadás ezzel párhuzamosan nem rejti véka alá, hogy a társadalom nem ismeri ezt a generációt, amelynek saját nyelve, saját miliője, saját szabályrendszere van, az egyes szubkultúrák pedig valódi harcban állnak egymással, a közös nevező mindössze a felnőttek kizárásában, illetve a szexualitás kapcsán képzelhető el.
Jól ki van viszont dolgozva a karját rendre vagdosó, kissé zárkózott Anna (Spiegl Anna kifejezetten érzékletesen ábrázolja a figura mélységeit), remek stílusérzékkel játssza a testi élményből töltekező Attilát Fige Attila. Kerkay Rita, Krajcsi Nikolett és Gergely Rozália az egy-egydimenziós lányok megmutatásában képes sokszínű lenni. Nagy Mari a jósnő szerepében nem csak a – botcsinálta és önbecsapó – médiumot, hanem a talajt vesztett szülőt is képes megmutatni, ahogy Bercsényi Péter játéka is túlmutat a meleg, friss húst kereső yuppie alakján.
Bár az előadás nem feszes végig, és a natúr reálból a szürreálba hajló szerkezet sem problémamentes, a kérdések felvetésére tökéletesen alkalmas az előadás – mert egyszerre szereti és kritikával szemléli szereplőit. Nem tör felettük pálcát, nem ítéli el vagy menti fel őket, hanem emberként kezeli – és ez mindent hitelesít. De mindenképpen kell hozzá egy olyan elvont, idézőjeles közeg, mint például a zsámbéki játszóhely.
_(2013. augusztus 15.)_