Happeningnek ugyanis egyáltalán nem laza, nehéz is lenne siratókból, gyászról, halálról és magányról szóló dalokból álló produkciót "ereszd el a hajamat"-ként kezelni. Kétségtelen, hogy a hangfalakból felcsendülő népzenei dallamok képesek lennének valamiféle önfeledtséget és könnyedséget kölcsönözni az estének, legalábbis ha élőben szólalnának fel. Mindezek hiányában az ember kénytelen a színházi igénnyel kivitelezett jelenetekből és a dalok szerkesztéséből kihámozni valami kapaszkodószerűséget, de azon kívül, hogy az előadás elején katonának öltöztetett legófigurák vetülnek a vászonra, és a színészek végig felénk énekelnek, semmi kapcsolat nincs néző- és játszótér között.
Valahogy úgy zajlanak az események a színpadon, hogy kijön egy vagy több színész elénekelni egy dalt, táncolnak vagy mozognak hozzá, majd sötét, kimennek, megint jönnek színészek, megint mozognak és énekelnek, majd megint sötét, és így tovább. Azon túl, hogy ez nem valami ötletes, egyáltalán nem sarkallja az ember figyelmét arra, hogy az előadással tartson. Horváth Zsófia illusztratív jellegű, cselekvéspótló koreográfiái végtelenül korrektek – egyedül a tapsváró kitartásokkal nehéz mit kezdeni, amik gyorsan rászoktatják a nézőket arra, hogy minden szám után összeüssék a tenyerüket (tény, ami tény, így legalább nem csöndben, unalomban telik el a két jelenet közötti sötét). Hogy mi közük van az előadáshoz, arról elképzelésem sincs, és Csizmadia Tibor rendezése sem helyezi a mozdulatokat olyan kontextusba, amitől _valamilyenek_ lennének, azon túl, hogy korhűek. Kontextus híján arról is nehéz bármit mondani, hogy miért pont ezek a dalok hangoznak el egymás után, hogy miért pont ott potyognak színes papírok az égből, amikor éppen, miért pont akkor gurulgat játéktank, amikor, miért pont akkor jelenik meg egy bábfigura, amikor. Hiszen történhetne bármikor máskor is.
Nemes Takách Kata üres, fekete, takarófalakkal szegélyezett látványa, háttérben egy vetítővászonnal, amin alkalomadtán animációk illusztrálják a szövegeket – ennek köszönhetően felmerül az emberben a lehetőség, hogy itt valami mai dologról van szó –, máskor meg árnyjáték zajlik huszár- és lányfigurákkal, és mindez hasonló esetlegességgel működik a színpadon, mint bármi más. Azért kár, mert amúgy hangulatosnak tűnnek a dalok, de közeg nélkül minden szöveg, minden sor lehull valahol a nézőtér és a színpad között. A színészek meg hol nagyon lelkesen (M. Simon Andrea, Fazakas Júlia), hol kevésbé lelkesen (Eke Angéla), hol eltökélten (Ágoston Péter), hol különösebb érzékelhető szándéktól mentesen (Márkus Sándor), hol pedig valamiféle átgondoltságra való törekvésről számot adva (Marofka Mátyás) közvetítik az eseményeket, és hol szépen, hol végtelenül tisztességesen, némi sorsról vagy életről számot adva éneklik a dalokat.
Így pillanatokra átjön valami ebből a háborús légkörből, meg vérmérséklettől függően biztos megfordul a nézők fejében, hogy nem jó dolog a háború és nem kéne többet összehozni belőle. Nem mintha ez vitaalap lenne, és nem mintha ehhez kellene a színház. Ahhoz már inkább kéne, hogy mi vezet oda.
_(2013. november 7.)_
