Houllié-ék fiát csúnyán megverte Reille-ék fia, és most Houllié-éknál próbál a két házaspár rájönni arra, hogy mit is kellene most cselekedni. Felnőtt emberekről van ugyebár szó, így megpróbálják higgadtan, minden részletre kiterjedően megbeszélni a dolgokat, és a közös álláspontot írásba foglalni, hogy ne legyen később gond – ez pont az a megoldás, ami csak papírforma szerint működhet, az életben nem nagyon. A két házaspár tűz és víz, így az ellentét tapintható, Houllié-ék polgári, finom intellektust mutatnak a külvilág felé, Reille-ék szerényebb intellektusú újgazdagok, akik azonban tudják, hogy elvileg mi illik, de leginkább izomból oldanák meg a helyzetet. Konfliktusuk a szőnyeg alá söpört indulat ellenére is a játékidő ötödik percében megoldódna, ha nem jönne a deus ex machina, és varázsütésre ne fordítanák vissza a teljes kabátzatban elmenni kívánó Reille-ékat a kapuból, hogy kibújjon a szög a zsákból. Az elkövetkezendő másfél órában ez még számos alkalommal megismétlődik, úgyhogy szinte megállás nélkül ugrálnak azok a kabátok föl s le Reille-ékról, miközben egyre szókimondóbbá válik a közeg.

Persze a gyerekek abszolúte lényegtelenek, ez egy (azaz két) házastársi dráma, amit az író abszurd elemekkel egészít ki, és ez viheti félre az alkotókat, mert mintha ennek a légkörnek a megteremtése, és nem a négy ember állandóan változó viszonyainak megértése és szemléltetése vinné el az energia legnagyobb részét. Már Cziegler Balázs játéktere is ezzel hadakozik inkább, a tükröződő felülettel felépített falak arra jók, hogy ne legyen reális a környezet, de ahhoz kevés, hogy az elemelés tartalommal is megtöltődjön, úgy pláne az, hogy a középre koordinált, semmibe menő csigalépcső kijátszatlan marad, sőt egyenesen tudomást sem vesz az előadás a felkínált lehetőségről. Kárpáti Enikő jelmezei ezzel ellentétben nem is kívánnak törődni a darab egyéb stílusregisztereivel, praktikusan, a tervezői kreativitást mellőzve adnak alapot a jellemeknek, amely jellemek ugyancsak nem állítják nagyobb befogadói feladat elé a nézőket, sem jelentősebb művészi feladat elé a színészeket.

Azt azonban nem lehet mondani, hogy Guelmino Sándor rendező, illetve a színészek ne próbálnák meg a játékidő minden pillanatát valamilyen ötlettel kitölteni, így a szerepek technikailag rendkívül gazdagon, ugyanakkor tartalmilag meglehetősen felületesen vannak felépítve: a figurák megelégszenek azzal, hogy megfeleljenek alaptételüknek. Crespo Rodrigo sokat telefonál, fojtott dühvel néz és idegesen rágózik, Alain Reille ugyanis simlis ügyvéd és egyáltalán nem úriember. Párja, Annette Reille az a nő, aki inkább szép, mint okos, Major Melinda főleg a békítő nőt emeli ki Annette-ből, de arra nem ad választ, hogy ez hogyan korrelál az öntudatos plázacicával. Honti György a papucsférjet domborítja ki Michel Houllié szerepében, talán a komikum miatt, Pálfi Kata pedig a manírosan művészlelkű Véronique Houlliét valami miatt az első pillanattól bohózati figurának játssza, amely irányzatra az előadásban ugyan akad példa, de minden egyéb esetben pusztán arra jó, hogy értelmezési zavar álljon elő – főleg ezen csúszik el a hőn áhított humor is. A nagystílűnek mutatkozó kisszerű emberek kálváriájának ugyanis főleg humorosnak kéne lennie, de túl sok színpadi attribútum erőtlen vagy épp túlkonstruált ahhoz, hogy megszülethessen az a közeg, amelyben ez működhet.

Mindenesetre a nagy energiákat megmozgató színészek, a mindig jól ülő kisszerű házastársi adok-kapok szituációk és az abszurd dráma olyan mixet ad, ami elviszi az amúgy valódi vállalást jelentő darabot és az előadást a végéig, és - a maga natúrságában - kitölti a rendelkezésre álló időt. Csak éppen _fel_ nem tölti. És ez nagy különbség, talán nagyobb, mint a két család világnézete között lévő.

_(2013. október 30.)_