Mondjuk, van egy kis csalás, Gyakorlatokat írnak a cím végére. Tulajdonképpen kész az előadás. Igazából a darabot játsszák, jelenetekben. De összeáll a kép, a második felvonás elején van egy kis kavar, hogy most akkor ki kicsoda. Akkorra azonban már egyértelmű, hogy a szerepekkel is folyton játszanak. Egyszer egyikük a báró, aztán hirtelen váltanak másik diákra. Persze több van ebben, nem csupán vizsga, Marton László vezetésével. Mert mindenki változik, megyünk, csörtetünk, csak a Prozorov testvérek maradnak. Vagy ők sem. A végére más lesz Mása. Olga Natasa. És már nem is tűnik fel, hogy most változás volt, valaki átvette a karaktert.
Ellenben megvilágosodom, miért is tudok úgy igazán odalenni ezért az egészért. Bátor vállalkozás, fiatalok játsszák. Élnek a beidegződések, Irinát tízzel idősebbnek képzeli az ember. Ellenben a maguk korával is játszanak, és így itt hamarabb beáll ez az állapot. Irina mondja is, húsz vagyok. És néz maga elé ordítva: Moszkva! Mindenki ezt teszi, egymás mögé ülnek, vonatot imitálnak. Képzelik, oda viszi őket az útjuk. Mert itt aztán tényleg ebből áll az élet, valamire mindig vágyni. Aztán megvan, elkaptuk, és most tessék, tanár akarok lenni. Dolgozni kell, olyan szépen mondják, ez majd kétszáz év múlva hozza a gyümölcsét. Megint csak kiírják krétával a falra a főváros nevét. Persze, nyomasztó hangulat, nincs innen menekvés, de ettől rá lehet döbbenni igazságokra. Sárga biciklivel színesítik az életet, tekernek körbe a játszóhelyen. Énekelnek, rohangásznak, zongoráznak. Megvan minden. Látszólagosan. A függönybe menekülnek. Hiába rendetlenkednek, beülnek a kádba. Nem mondanám, hogy nem élnek, de nagyon felületes itt minden. Szék és zongora a színpadon. Nem látom az ágyat, az otthont. Minden csak póz. Versinyin ugrasztja ki őket innét, eldobják a könyvet, és megint Moszkva. Új élet, azzal biztos változás jön, és munkám is lesz. Talán majd nem kell nézni az öreget, a sarokba beültetett figurát, az apa bábuját, persze, a múltat. Inkább jobb is, hogy itt van, siránkoznak, taníttatta őket nyelvekre. Azt is minek, náluk nem jó az semmire.
Semmi, ez lehet a kulcsszó, nincs is más. Azaz a semmiben van mégis valami. Mélyről jövő életöröm, örök emberi tulajdonságnak mutatják. És talán ezért ez Három nővér. Amiről mindenki sejti, milyennek kell lennie, most itt a szem előtt. Jelen esetben találkozik a kreativitás és dráma tartalma. Nem, nem üti egymást ez a látszólag két ellentétes elem. Itt van előttünk a fiatalság és kitörhetetlenség nyomasztó érzése. Kicsit döcög az utolsó előtti jelenet, ami annyira sokat nem is mond. Különösebben nem is érdekes. Ekkor osztogatnak kis figurákat, pálcikaemberkék kartonból vágva, a tökéletesség beteljesedése. Ez lesz kétszáz év múlva, na jó, háromszáz, vegyük szigorúan, és mikortól is? Vannak ezek a kis kérdések, olyan igazak, érvényesek, persze, de a lényeg mintha nem ezen lenne. Inkább a nővéreken. Van itt mindenkinek sorsa, tartanak valahová, meghalnak. Mintha csak nekik nem lenne, ők ezt kapták, tessék ezzel kezdjetek valamit, ez jutott. Bőröndöket hordanak mellettük, nekik meg nem sikerül kitörni. Egyszer talán megtudják, miért nem.
Egyszer igen, előfordulhat, de nem biztos. Ami viszont biztos, hogy Mészáros Blanka remek Irina. Mosollyal palástolt mélabú, eltemetett, bármikor kiömlő fájdalom. Versinyinre élettel telve pörög, percekkel később csak a terv lebeg előtte. Ott látni benne a fájdalom alól bármikor előhúzható gyönyörűséget. És megint csak itt van, valahogy így képzelem el a legkisebbet, fehér ruha, kislányos arc, és mégis felnőtt. Igazán utóbbi Szabó Erika Olgája: bebeszélt sallangok, ő tényleg így hiszi. De hát nem úgy alakul az élet, dolgozni, igen, igazgatónő azért mégsem akart lenni. A végén Natasaként szórja ki a cuccokat, kicsit megemeli a fejét, fölényesen somolyog, magassarkúba érett. És Bach Kata adja meg a magyarázatot Natasára. Nem értettem kezdetben, fakónak tűnt, aztán kiviláglott, Andrej felesége egy senki, nincsenek vonásai, az öve se rendes, meg is szólják. Bach helyére rakja a figurát, Szabónál már nincs zöld kötő, nem görnyed, uralkodik, jaj a legyőzötteknek. Zsigmond Emőke is viszi Natasát, de inkább Másaként figyeli az ember: az állandóságból kitörve örömmel, ugrálva vallja titkát, szebb világ, így indul neki. Tóth András és ifj. Vidnyánszky Attila Versinyinje, benne az állandó magánnyal. Vidnyánszky alezredese üvölt, mászik rá Irinára, húzza, tépi, kést ránt, talán egyszer az életben kitombolja magát. Szintén ketten alakítják Andrejt, neki lehetne célja, de megnyomorodott kisember lesz, a hátán a nővérek ágaskodnak. Róluk szól ez. És azt gondolom, megadják a három nővéri pillanatot, akár a csehovit is. Mészáros ül egy széken, nem tudni, folytatódik-e már az előadás, páran még kint. Néz maga elő percekig, néma csönd, nem fordul, nem fészkelődik. Betör Versinyin. Amikor nincs semmi, de bármi jöhet, ami újabb semmit hoz. Van azért egy nem semmi: ez.
_(2013. november 2.)_
