Martin McDonagh darabja, amely a kibeszéletlenségről, az elfedett múltról, az élhetetlen jövőről, a társas magányról mesél ellenállhatatlanul groteszk, ám megdöbbentően valóságos karaktereken keresztül, minden színészi igyekezet ellenére nem tud megszólalni a Győri Nemzeti Színház előadásában. Pedig adott hozzá egy olyan színészi teljesítmény, amely valóban kivételes: Járai Máté Billy szerepében valami olyat visz véghez, amely koránt sem mindennapos a színpadon. Megtévesztésig valóságos, emberi és hiteles, mind belső, mind külső tekintetben. Valami ösztönvezérelte tettvágy és önérzet munkál megfáradtsága és bénasága ellenére mozgékony Billyjében, és ezt a színész képes nem a _bravúrra_, hanem Billy belső énjére kihegyezni. Járai egyszerre játszik és a játszott alakká válik – így fantasztikusan alkalmas lenne, hogy felépüljön rá a McDonagh-dráma.

Azonban Balikó Tamás rendezése kimerül abban, hogy a színészek különösebb inspiráció nélkül, az adott (sokszor érezhetően feltételezett) érzelmi töltettel elmondják a szöveget, emellé sajátos maszkot és karaktert kapnak: ebből kellene kifőznünk A kriplit. Pont mint egy konzerv, amibe került ugyan egy szelet értékes és nemes hús, és maga a tartalom sem rossz, ám a tálalás unalmas és fantáziátlan. Csak hát az ember nem vesződik a konzervvel, kiönti a tálba, lenyeli és túl van rajta. Ebből az előadásból ugyanis nemigen tudunk meg semmit az alapvetéseken kívül ezekről az emberekről, de főként arról nem, miért van szükség arra, hogy A kriplit eljátsszák nekünk. Pedig vannak jó ajánlatok: a felismerhetetlenre maszkolt Töreky Zsuzsáé a 90 éves O'Dougal mama szerepében, de a fiával, Johnnypateenmike-kal való öldöklés bohózati betét marad, vagy Jáger András eszköztelensége McSharry doktorként, és a Bobby babát játszó Fejszés Attila kezdeti mély, néma keserűsége is ilyen. Ám Sárközi József csak a falusi hírharang Johnnypateenmike külsőségeivel tud élni, a végére ennek a figurának fel kellene emelkednie, és annak, ami a végén kiderül, az egész addig látott alakban benne kellene lennie. De nincs. Ahogy Helen McCormick (Menczel Andrea) közönségességében, durvaságában sincs benne a líra, és ahogy Agócs Judit és Molnár Judit Kate-je és Eileenje sem tudnak túlmutatni az egymásra utalt öregasszonyokon.

Mindez nem színészi problémának tűnik, a munka intenzitása igen tisztességesnek látszik, a probléma az, hogy a darab megvalósításából hiányoznak a tetőpontok és hullámvölgyek. Az előadás nagyjából annyira szomorú és vicces, amennyire a szöveg az. A színészek azonban ennek illusztrálására és nem megélésére vannak késztetve, nem kapnak eljátszható szituációkat és helyzeteket, hanem egymásnak beszélnek, javarészt statikusan (és rendre _jelentésesen_ alulvilágítva). Balikó nem ad sem a nézőnek, sem a színésznek kapaszkodókat (Billy monológja például tökéletesen értelmezetlenül virít az előadás közepén), és a McDonagh-szöveg játszásához elengedhetetlen nagy amplitúdók helyett egyetlen alaphangulat vonul végig a produkción. Így pedig minden próbálkozás arra vonatkozóan, hogy átütővé váljon a szigetélet látszatsemmije mögötti emberi dráma, az öröm és a gyász, a beletörődés és a vágy, meghiúsul. Pont, mint az ízek keresése a konzervben.

_(2013. október 17.)_