mi csinálj milyen micsodát,
ha mi csinál kicsodával;”

Ha valaki mindebből nem ismerné fel elsőre a Himnuszt, az még nem nagy probléma. Ennél sokkal nagyobb, ha valakit csapdába szorítanak a körülményei, főként ha ez a valaki éppen hogy kinőtt a gyermekkorból, és leginkább, ha a kelepce szeretetéhséggel és ragaszkodással van élesítve.

A nincsenapám, seanyám történetének főhőse egy tizenéves kamaszlány, aki az elvált szülei közötti légüres térben reked. Amije marad: a megértő szeretet teljes hiánya (ami őfelé legfeljebb tétnélküli gesztusokban nyilvánul meg, ám amit folyamatosan számon kérnek rajta), a nyárvégi záróvizsga magyarból, az anya részegen rá-rámászni próbálkozó élettársa, illetve két macska. Ebből a meglehetősen kietlen, robbanásveszélyes kombóból kell kiválasztania mindazt, amiből továbbépítheti önmagát.

Kettő és fél dimenziós, előtörténet nélkül is tűpontos figurákkal feszül a lány köré a mérgező családi kör. Itt van mindjárt a kibicsakló életét szeszekkel gyászoló anya, aki sértődött bánatából a szempilláján sem lát túl, és aki boldogító melankóliával vesz részt élettársa „hát tönkre akarod tenni anyádat?!” típusú mártírium-játékában. Nyakó Júlia alakításából mintha annak ellenére hiányozna a szeretet, hogy a figurában szöveg szerint benne van. A nevelőapa Tamási Zoltán kezei között egy – csupán kívülről nézve szórakoztató – zombivá kopott, rafinált szesztárs, aki minden lehetőséget megragad, hogy egymásnak ugrassza anyát és lányát. A nagymama, aki villámhárítóként próbálja elsimítani a pillanatok alatt fellobbanó ellentéteket, Horváth Zsuzsa játékában egyszerre bölcs asszony, aki rálát a dolgokra, és el tudja azokat fogadni, és gyáva nagyszülő, aki nem pusztán megalkuszik egy élhetetlen helyzettel, de a maga ereje szerint még a fenntartásában is részt vesz. Lovas Dániel testvér figurájáról nehezen eldönthető, hogy van-e benne valódi együttérzés, az viszont tény, hogy számítás annál inkább. A történésekkel leginkább érzékenyen rezdülő családi alak az apáé: Kardos Róbert sebészi pontossággal mutatja meg a lánya iránti érzések és az új házassága felől érkező elvárások között vergődő tutyimutyiság kórképét.

Vidovszky György rendezése nem tanmese fekete-fehér bábokkal. A szülők itt nem középföldi trollok: miközben a lányukhoz éppen a legtöbb energiára lenne szükség, az önmagukkal és párjaikkal saját magukért vívott harc minden energiájukat felemészti. Nem tudhatjuk (bár gyanítható), hogy a lélekölő közeg volt előbb, vagy a „szájalás” és a bukás magyarból, mindenesetre Nemes Anna lányfigurája – a maga idegenszerű, magasra hajló hangjával, saját világába való elhúzódásával – egy olyan kamaszt talál telibe, aki éppen akkor vágyik leginkább a szeretetre, amikor a legnehezebb őt jól szeretni.

A család semmije és a valami közötti átmenet folytonosságát Pintér Réka játéktere biztosítja. A lány szobájában könyveken és könyvespolcokon kívül semmi nincsen. A túláradó bőségben felhalmozott kötetekből felépített tornyok egyszerre idéznek rendet és káoszt, gazdag teltséget és kongó ürességet, a különféle szögekben megtört könyvespolcokkal pedig mintha mindez a teljes szétesés rémével fenyegetne. Ami néha szék és asztal, máskor olvasnivaló, majd a következő pillanatban a falhoz csapódva vezeti el a felgyűlt és megrekedt feszültségeket. A játéktér maga is játék: a hiányokból és lehetőségekből felépülő talányossága az előadás közben folyamatosan alakul.

A valami tehát ebben a történetben az irodalom, de nem annak a (rossz) tankönyvekből ismert, szakkifejezésekkel rogyásig szórt, dementor típusa, és nem is a tanárok által magánüggyé államosított fajtája. (Ez utóbbit egy kék harisnyájában eltökélt, empátiában szerény pedagógus képében Homonnai Katalin jeleníti meg határozott körvonalakkal és erős eltartással.) Ehhez az irodalomhoz elég néhány könyv, verseskötet (horribile dictu kötelező olvasmány) és némi hallás. Ha mindez együtt van, akkor a két macska Karinthy Frigyesként és Kosztolányi Dezsőként együttérző barátainkká válhatnak, akik egymás – és pályatársaik - folyamatos froclizásával, szellemes játékaikkal nem csupán a költészet emberszabású voltát mutatják meg, de közben az is kiderülhet, hogy az irodalom nem pusztán olvasmány. A két érzékeny társsal, ezzel a melankolikus Stan és Stannal – Nagypál Gábor sármosan eleven Dezsőjével és Spilák Lajos filozofikusan réveteg Fricijével - a szoba zárványa menedékké válik.

Az eredendően kevéssé színházbarát témák (mint az irodalomoktatásra és tankönyvkiadásra tett utalások, irodalom és élet kapcsolata, a versmondás igazsága) szellemes ötleteken keresztül, jó érzékű dinamikával és a didaktikusság leghalványabb érzete nélkül épülnek bele a darab egészébe.

Szabó Borbála szövegkönyve úgy hozza létre egy példázat koncentráltságát, hogy közben nem moralizál, nem ítélkezik, csupán leleplez, úgy hozza játékba a drámapedagógia „forró szék” gyakorlatát, hogy nem elsősorban az lesz az érdekes, hogy ebben a helyzetben ki mit rejteget, hanem az, hogy a dolgok mögé nézés lehetősége – bármiféle szék nélkül is - mindenki számára nyitva áll.

Az előadás nem egy keserves választásnak a történetét meséli el, hanem felépít egy kristálytiszta, mégis életszerű csapdahelyzetet, amelyben a főszereplő – és vele a célzottan kamasz néző – fokozatosan ébred(het) rá, hogy döntési helyzetben van.

Hogy szükséges-e egy jó magyartanár ahhoz, hogy valaki megszeresse az irodalmat, és elégséges-e a puszta olvasás, hogy megtanuljuk azt a saját életünkkel összeolvasni, nem tudom, de hogy a nincsenapám, seanyám gondolatokban és érzésekben egyaránt gazdag színházi adalék ehhez, azt bizton állítom. Ehhez még csak kamasznak sem kell lenni. És még csak nem is ez az előadás legfőbb erénye.

_(2013. november 6.)_