A Vörösmarty klasszikusának címváltozata nem csak azért jogos, mert valóban nem egy hagyományos szereposztásban eljátszott Csongor és Tündét látunk, hanem a társulat sok-sok Csongora keres itt sok-sok Tündét – még ha akad 1-1 kiemelt Csongor-Tünde pár –, de azért is, mert a társulat nem játssza el az egész történetet. Pontosabban: Tóth Miklós dramaturg-rendező Vörösmarty művéből egy főmotívumot ragad meg, és azt kívánja végigvezetni az előadáson, ez pedig a vágy. Azt talán nem is kell ecsetelni, hogy ez a nézőpont mennyivel jobban passzol a játszókhoz, mintha végeláthatatlan archaikus verssorok közepette kellene nagy és magvas filozófiai szövegeket elmondaniuk. Ebből a szempontból mindenki értelmezhető: a Kurrah-Bezzeh-Duzzog a nemi erőszakig menően kiéhezettek, Mirígyben az évtizedes kielégületlenség szüli az egymást kereső szerelmespár iránti mély és feloldhatatlan gyűlöletet, Balga és Ilma józan paraszti magától értetődéssel várják a kétségtelenül bekövetkező találkozást, a Csongorok és Tündék pedig egyenrangúan szeretnek és vágyakoznak, nem tagadva le egyiknek a fontosságát sem, és nem emelve egyiket a másik fölé.
Az erős dramaturgiai szerkesztéshez – ami igazán csak Kurrah-Bezzeh-Duzzog vad kirohanásától válik világossá és ekképpen csak innen lesz érdekessé – erős színpadi forma is társul, aminek legfőbb eleme Szent-Iványi Kinga koreográfiája, ami markáns mozgásszínházi elemekre építi fel a jeleneteket, általában megtalálva az absztrakciónak azt a szintjét, amiben még a viszonyok és motivációk jól követhetőek és adekvát módon kapcsolódnak a szöveghez, amely valóban Vörösmarty drámai költeménye. Az üres fekete térben, mindössze néhány egyszerű kellékkel, színes textillel és hangsúlyozottan jelmezruhákkal szcenírozott térben (látvány: Jakab Nóra és Szent-Iványi Kinga) alapvetően gördülékenyen tud folyni a cselekmény, minden jelenetre számos rendezői ötlet jut, minden pillanat gondosan átgondolt és megkonstruált. Ebből a szigorú formai keretből és az állandó erőteljes rendezői jelenlétből szinte automatikusan következik, hogy bár a Csongor és Tünde nézőpontja a játszók nézőpontja, megfogalmazása sokkal inkább a színházi alkotóké, semmint a játszóké, és talán ezért nem is tud végig igazán érdekes lenni a konstrukció.
A fegyelmezetten és koncentráltan, igazi csapatként működő játszóknak sokkal inkább a formai teljesítés jutott feladatnak, semmint a felvetett témába való alámerülés, illetve ennek a saját szemszögükből való megmutatása. A formai reflexiók viszont sokszínűek és pontosak, a Chicago musical Cell Block Tangója által ihletett tonettszékes fülledt erotikától Vörösmarty szövegének egyszerű és érthető interpretálásáig terjednek, és erre Molnár Piroska Éj-monológja olyan tiszta bölcsességgel terül rá, mint meleg dunyha a hűvös lepedőre: az Éj önreflexív kiábrándultságát és végtelen szkepticizmusát is életigenlővé tudja változtatni. A végül egymásra találó Csongor és Tünde, valamint Balga és Ilma naiv boldogságban hagyják el a színpadot a nézőtér felé, amellyel az értelmes és őszinte szerelem végül győzedelmeskedik az irigységben vergődő Mirigyen, és ez így van jól, hiszen ez - mármint ez az előadás - végtére is egy mese.
A Csongorok, Tündék érvényes és működő olvasatát adja a Csongor és Tündének, amit a játszók hibátlanul – és félreértés ne essék, szívvel-lélekkel – teljesítenek, valószínűleg ez volt a feladat, és ez sikerült. De igazán akkor lenne ez izgalmas, ha a klasszikus szöveg és a feszes forma mögül kikandikálnának a játszók is, hiszen mégis csak róluk szólna ez a Csongor és Tünde olvasat, amiben egész biztosan benne is vannak valahol, de túl pontos és kitalált minden ahhoz, hogy ez igazán látszódjék is.
_(2013. november 23.)_
