Ehhez mindenekelőtt elszánt és megrögzött partnerek kellettek, ez pedig minden kétséget kizáróan adott. A mozgásra és szövegre egyenrangúan épülő előadás olyan energiákat mozgat meg, ami már önmagában is imponáló, Soós Attila rendező pedig motivált, átgondolt produkciót hozott létre, bár míg a motiváltság a végéig kitart, az átgondoltság mintha a játékidővel fordított arányban folyamatosan kopna el, és ez főleg a formában érhető tetten. A felcsapás sűrű, kidolgozott és sokat ígérő. Fehér László e. h. és Nagy Dániel Viktor fegyelmezetten és pontosan vázolják fel mozgásszínházi elemekkel a két ember közötti viszonyt, és felvetik annak az igényét is, hogy a teátrális mozgások és a szikár verbalitás között nem csak súlyosan tartalmas, hanem sajátságosan szórakoztató kapcsolat is kialakulhat. Ez a sűrűség azonban egészen odáig redukálódik, hogy a vége felé már eljutunk a jelenet vége-fény le-kis szünet-fény fel-új jelenet típusú cselekményvezetéshez, ami ugyanannyira nem tűnik tudatos döntésnek, mint a szövegnek a mozgás rovására folyamatosan növekvő dominanciája. Soós Attila azonban végig színpadi nyelven és erősen képekben fogalmaz, teszi ezt annak ellenére, hogy a Kalmár Bence által tervezett játéktér nem igazán alkalmas ennek támogatására: a faelemekből sokszintesre megcsinált díszlet látványra kevés, használni nehéz, és tulajdonképpen akkor _él_ csak igazán, amikor lankás tájképpé kell alakulnia. Hiába elvont egy tér, ha nem él, akkor nincs.
Ezzel együtt Büchner fragmentált elbeszélésének fragmentált szerkezetű, markáns olvasatú színpadi adaptációja (Soós Attila, Muhi Zsófia és Kerékgyártó Yvonne munkája) megtalálja a helyét, bár Lenz, a különc, a világ felé értetlenül forduló, és abban magát fél-őrülten kereső költő története végig bezárva marad a felvázolt formanyelvbe. Bárnai Péter e. h. kiszámíthatatlan, de mégsem eszelős, nagyra nőtt kisgyereknek mutatja Lenzet, aki semmit nem tud kezdeni sem a természettel, sem a barátsággal, sem a szerelemmel, sem a nemiséggel, se semmivel, és ezt környezete a különcség iránti csodálattal fogadja. Így szeret bele Oberlin, akit Fehér László kívülről titánvázzal és belülről vajszívvel jellemez, és Obelin lánya, Johanna, akit Bach Kata e. h. szerethető együgyűséggel formáz – Johanna groteszk feltámasztás-jelenete talán a legexpresszívebb pillanata az előadásnak. Horkay Barnabás e. h. Sebastianja bohózati, Hay Anna Juditja (Obelin felesége) drámai figurát hoz, utóbbi hagyja ugyancsak odaadni magát Lenznek, csak hogy a promiszkuitás teljes legyen a családi körön belül. Nagy Dániel Viktor Kaufmannjának előadásbeli funkciója nem világos, a kezdeti néhány percen kívül többet nem látjuk a színpadon, pedig amikor ott volt, nehéz volt máshova nézni, mert pontos, koncentrált és erős volt minden mozdulata.
Bár az egész végül nem születik (talán nem is születhetik) meg, a részek mégiscsak kiadják egy magányos, a világtól rettegő és az útját kétségbeesetten kereső, de semmi kapaszkodót nem találó, a világ iránt fogékony és érzékeny (fiatal)ember vívódásait, de ezek nem tudnak közvívódásokká válni, hanem megmaradnak magánvívódásoknak. De még ez is szerencsés, mert sokkal jobban félremehetett volna a dolog, és így látni a színészek és a rendező valódi személyes kapcsolódását Büchner művéhez. Nem csak valamiféle általános esztétizálás szinten maradt az este, pedig minden adott volt hozzá. Úgy tűnik, itt mindenkit érdekelt az, amivel a Lenz foglalkozik. Mert hát Lenz is fiatalon akarja Istennél - vagyis a csúcson - kezdeni, desőt minden fiatal alkotóművész így van ezzel a csúccsal. Különben nem lenne alkotóművésznek nevezhető. Ráadásul az is ígéretes, ha méltó feladatot választ, még ha a teljes megoldás egyelőre nem is adja magát.
_(2013. november 15.)_
