Persze nem csönd az egész, hamarosan a Spolarics Andrea által alakított nő szalad le a lépcsőn. Nagy vehemenciával, a táskája lötyög, mindjárt leszakad, mélyről szippantja a levegőt, kapkod. Odaszól nekünk, exkuzálja magát, hát mégiscsak elkésett az előadásbeli bemutatójáról. Amit sajnálni lehet, hogy zavaró ez a túlzott gesztikuláció, azt érzi az ember, nem kívánja meg a játék. De felül kell írni magunkat, Spolarics felrohan a színpadra, és prezentációba kezd, mindent bevet, repül a szoknya, kicsit jobban beterpeszt. Mert hát meg kell felelni, termékmenedzser ő, számok, függvények között él. Mondjuk most a pendrive-ja sincs meg. Hadarja, mint aki életében ezt magolta volna, mosolyog. Látni azonban, minden mimika mögött ott a fájdalom. Hogy az a mosoly csak az igazgatónak szól, véletlenül se legyen gond a borok eladási indexével. Valamikor ekkor szakad meg a szöveg, mond egy szót, és eszébe jut: nekem is van életem. Ilyenkor pedig kiszól, lejön a színpadról, és mesél. Cetliket ragaszt a falra, SOS felirattal, érzi, hogy nem jól megy ez, gond van, de majd túl leszünk rajta. Nem tudom, minek ezek a feliratok, nem ők adják a megdöbbenést, inkább felületességet hoznak. Hiszen ott a kiáltás a nőben.

Aki mesél, megállítja előadását, eszébe ötlik valami, és elmondja nekünk. Furcsa, de a nevére sem emlékszem. Ellenben megvannak a pillanatok. Mert a teljes reménytelenség reménye, ahogy Spolarics asszonya porszívózik, közben popszámokra ugrál, azért néhány korty a borból is belefér. A Csató Zsófia, Spolarics Andrea, Tímár Rita és Barta Árpád készítette előadás megmutatja, hogyan jutott ide. Szomorkodni csak azért lehet, hogy ezt az utat szegélyezik felületességek, közhelyek. Megint csak egész nap zenét hallgat a kamaszgyerek, mert ez már tényleg ilyen világ, iskolába se jár, a mosdóba se megy ki, na persze. Remek ellenben, ahogy ezt használja az előadás. Ahogy ez a nő végigszenvedi a helyzeteket, megpróbál megküzdeni velük, aztán leül, kér valami chipset a büféből, és zabál. Vagy amikor ajándékot kap a családjától, serpenyőkészlet lesz az, hogyne, de előtte sorolja a vágyakat, az álmokat, talán ezt, vagy azt. Kitalálták esetleg, mit szeretek? Netán ismernek? És bámulja a dobozt, aha, köszi, mondja. Nagyon könnyű megszeretni ezt a karaktert. Pedig annyi minden van, amiért utálni lehetne. Rá kell azonban jönni, ezek mind mi vagyunk. És ha magunkat nem szeretjük. Mi szaladunk a munkába, mi kérjük a nassolnivalót. Sok is, amikor lejön a színpadról, és kérdezget, tanácsot vár tőlünk. Bólogathat bárki bárhogyan, nincs hatással a történetre. Ilyenkor mintha kiesne az asszony a szerepből, felborulna a jellem. Szinte filozófiai rávezetés érzete csapja meg az embert, amikor azon csámcsogunk, mit is mondott a másik. Nincs tétje, ez a probléma, lehet akármilyen reakció, maradunk ugyanott. Van valami kényszer az előadásban a megfelelésre, erőlködés, hogy legyen meg az interakció. De azt nem veszi észre, ez végig jelen már magától is színpadon-nézőtéren. Lehet mismásolni, elfedni, de ott akkor is mi vagyunk. Az a látszat, amit mindig magunkra húzunk, rendben van minden, én sikeres vagyok felkiáltással.

És a nő mindig feláll, újra felballag a pódiumra, folytatja. A vágy az élet után legyőzi a problémát. De ezzel együtt ott is hagyja azt. Spolarics nője hol összegörnyed, benne minden fájdalommal, szenvedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, pokolból jövő segélykiáltások hagyják el a száját. Aztán erősödik a váll, a mobilja után nyúl, meglesz az adathordozó, a borok árát és kialakítását megfelelően sikerült pozicionálni a fiatalabb korosztály számára. Ja, és hogy miért Vízzel szemben? Nehéz megmondani. Van valami zavaros kitekintés a magzatvízre, és hogy merre is vagyunk ettől. Talán a cím is mellébeszélés, ahogy az, hogy azért sietünk, mert kell.