Callum és Gussie anyja meghalt, apjukról nem is tudunk semmit. Egy esős, ködös, part menti hideg északi angol faluban élnek, mindentől távol, csak egymásban bíznak és bízhatnak. Nem csak testvérek, hanem bajtársak is, annak ellenére, hogy nagyon különböznek: Callum a megfontolt, szerény, finomabb lelkű báty, Gussie a robbanékony, nagydumás, nagyfiút játszó kisfiú. A halotti tor után kezdjük el követni a történetüket, amikor is két dolog történik, egyrészt meglátnak valamit a sötét tengeren, másrészt elhatározzák, hogy Löndönba mennek, hátha ott jobb lesz. A helyiek között él egy legenda, miszerint azok, akik idő előtt halnak meg, azok alámerülve a tengerbe, a fókák által újra visszatérnek, hogy folytassák be nem fejezett életüket. Aznap este anyjuk holtestét vélik látni a part mellől, így Löndön még várat magára egy kicsit, nem mellesleg feltűnik Harriet is, aki mindkét srácnak kell, és ez némiképp megbolygatja a kapcsolatukat.

Tóth János Gergely rendező főleg a sztori elmesélésére koncentrál, és bár megpróbálja a rendelkezésre álló szerény technikai adottságokat gazdagon használni (még a gyertyafényt is leutánozza néhány reflektorral, hogy a hangos gótikus zenét megtámogassa), az atmoszféra megteremtését mégis főleg az alulvilágítottsággal és a darabos cselekményvezetéssel próbálja kipipálni, előbbi inkább andalító, utóbbit pedig a talán túlzottan is változatos zenei szerkesztés fosztja meg funkcionalitásától. Az viszont érezhető, hogy a menni vagy maradni kérdés valódi szervezőereje az előadásnak, sőt, a kamaszos romantika, a szentimentalizmus iránti olthatatlan hajlam, és a nagy érzelmek megfogalmazásának őszinte igénye színházi igénnyel párosul, és az alkotók folyamatosan szem előtt tartják, hogy egy darabon belül kell mindezt megfogalmazniuk.

Callum és Gussie létező figurák, Adányi Alex és Varga Ádám ismerős tinédzserlelkületeket hoznak, és annak ellenére, hogy számos ok miatt ívet nem tudnak bejárni (ehhez mindenek előtt erősebb színészvezetés, másodsorban lendületesebb történetvezetés kellene), de az alapzat nagyon rendben van. A szeretet és a bajtársiasság bár kissé hollywoodias formában, de mégis komolyan vehető alapja a testvérpárnak – kicsit amolyan Good Will Hunting-utánérzés jelleggel. Adányi Alex magába forduló Callumje érzi a felelősségét új helyzetének, és hogy hamarabb kell felnőnie, mint azt eredetileg tervezte, tudja a báty kötelességét, és mégis egy fiú próbálja azt teljesíteni, aki nem áll készen még semmire, csak arra, hogy tudja: bármennyire is akar, nem hihet a mesékben. Varga Ádám Gussie-ja telepi srác, a nagyfiús manírok mögül kitörő kisfiút Varga tomboló energiával hozza, és nem sok kéne ahhoz, hogy anyátlansága akár megható is lehessen. Herman Flóra árván hagyott Harrietje a visszafogottságra épít, de esetében talán a jelmez is félrevisz már, amely valódi felnőttet és nem tévelygő koravénséget takar, ami inkább passzolna a darabhoz.

Mindezekkel együtt a Puha pihe nem igazán köti le az embert, a konfliktusok főleg szövegszinten vagy izomból történnek meg, és nehéz értelmezni a három szereplő látomásos nagyjelenetét, amikor a színpadi nyelv azt sugallja, hogy valamennyien meghalnak, aztán mégsem, de ez is betudható a nem túl szerencsés darabválasztásnak, amely nem csak ezen a szinten nagy falat, de egy harcedzett kőszínháznak is meggyűlne vele a baja valószínűleg. De egyrészt nem lehet eléggé üdvözölni azt, hogy a KoMod Színházban felületet kaphatnak ilyen kezdeményezések, amelyek jelen formájukban a szó legnemesebb értelmében vett _amatőr_ előadások, de létrejöttük alapmotívuma nem a színpadon levés primer igénye, hanem a színházi nyelven keresztül való közölni akarás gondolata.

Ha ez az előadás egy útnak egy eleje, akkor remek. Ha a vége, akkor nem különösebben érdekes, de ez majd kiderül. Most minden esetre érdemes eldönteni: Löndön, Lándon vagy London? Ha már útra akarunk kelni, akkor nagyon nem mindegy.