Hiszen látjuk, éppen a királynőről szóló előadást játsszák, közben mesélik a társulat történetét. Így gyakran megszakad a korhű jelmezekben folyó játék, és a színtársulat kalandját láthatjuk. Kaland ez, egyik helyről a másikra, az előadás szinte sehol sem tud befejeződni. Betörnek a hatalom emberei, és hát jaj annak, aki valami olyat tesz, ami sérti a status quót.
Apropó, mi is itt az elvárt álláspont? Szikszai Rémusz rendezése erről beszél. Hogy tényleg azt kellene csinálni, amit a hatalom elvár; mondjuk, a hatalom sem tudja, mit is vár el. Csak rásüti a moralitástól, szépségtől, valóságtól mentes bélyeget. És a tagok veszik a bőröndöt, indulnak a következő helyszínre. Ezzel játszik az előadás: mint valami társadalom szélére kivetett senkiházik, olyanok itt a színészek. Nem jön a támogatás, csak öt font csurran-cseppen, de mennek. Valami hajtja őket. Milyen kár, hogy ezt a fonalat nem bontja tovább a rendezés. Jó lenne kicsit elmélkedni azon, mi is az mégis-morál, ami ilyenkor viszi tovább a csapatot. Ezt hagyták ki, ez marad a következő produkcióra. Ami viszont nem volt benne a Képmutatók cselszövésében itt megtalálható. A pillanat, ahogy a csomagjukkal állnak az öltönyös fickók előtt a koszos, feslett ruhában a színészek, és néznek maguk elé – nem tudják, miért, csak azt, hogy igen, nekik most menniük kell. Elfogadják, mert hát mit tegyenek?
A színház a színházban formában azért van hiba. Használják, és nagyjából jól is, de mintha nem tudnának mit kezdeni a történettel. És tényleg, mi ez? Az világos, hogy ki lesz nevetve minden. Divatbemutatóval indítanak, felvonulnak a szereplők, mind nagy emberek, hatalmas csinnadrattával, a narrátor (Nagypál Gábor) vezényli őket. De az előadás nem lép túl azon, hogy ezek a királyok-királynők viccesek. Nem mondom, hogy nem azok, de ebből jellem nehezen születik. Paul Foster története mindössze annyi, hogy az uralkodók ármánykodnak, és mi vezeti őket? Na mi? Hát persze, hogy kicsinyes dolgok. És ezt jó kinevetni, elsőre, többedjére már fárasztó. Még az is látható, ez a látszatról szól, amit néha nem is akarnak takargatni. De ott van ebben a súlytalanság, hogy úgyis Erzsébet nyer, végtére is az ember ismeri a történelmet. Mert arról van szó, hogy a királynőt kiátkozzák, mérges lesz, Stuart Mária feje a hóhér keze által repül, a spanyolok felháborodnak, jönnek a hajóikkal, és ég az Armada. Szikszai mindent viccnek fog fel, a katalánok hajóit egy kádban égeti el a királynő. Nagy hűhó egy kicsiért, mondhatnám, mert ez a keretbe foglalt történet veszi el az idő súlyos részét. Jó azon mosolyogni, hogy a női szerepeket férfiak játsszák, hogy pirosra festett a körme Máriának, aki később őr lesz, de oda kötünk ki, hogy néha átvészelések ezek a percek. Jön majd a hab a tortán, a beteljesülés, amiért itt ülünk. Ezért jó nézni ezt a komédiát. Ami ilyenkor nem is komédia, vicces persze, holott véresen komoly. Ez a valóság, amikor a polgármester, a bürokrata, teljes pompájában a hivatal érkezik (a nézőtérről vagy kintről), és felszólítják a színészéket, na-na, tessék ezt befejezni. Amikor a szakmaiatlanság berágja magát a szakmába.
Ezért nagyszerű az egész, ezért tapsoljuk vissza ötször a játszókat. Akik, nem mellékesen, jók. Főleg akkor, amikor nem az alaptörténetet játsszák. Ekkor életképek zajlanak, a társulat reménytelensége, a hatalom állandó nyomása látható ezekben a jelenetekben. A történetben meg ott van Fodor Tamás érzéseit még takargatni se akaró Erzsébete, Szikszai Rémusz kishivatalnoka, aki gondolkodás nélkül mindent akceptál, púpos lett a sok szervilizmustól. Vagy Tamási Zoltán mondatait megrágó, mindent jobban tudó Burghleyje. És a Kaszás Gergő által hozott, veszélyes helyzettől mindig egy lépésre megálló Bacon.
Amikor újra betör a politika a terembe – mert más lett az uralkodó –, ismét megszakad az előadás. De lejátszották, betiltani azért mégsem sikerült. Nehogy elfelejtsem: ekkor kisebb katarzis van. Csak mondom.
_(2013. november 29.)_