Tomi, Keri és Natasa – az őket játszó színészek kereszt- és beceneveiből kapták hőseink a nevüket – minden reggel találkoznak egy nagy fánál, elszívnak egy cigit, és aztán mennek suliba, utána is mindig találkoznak, Natasa általában felajánlja a kajajegyét, amire Tomi lecsap, átdumálják a napot, az órákat, együtt válogatnak iskolákat a felvételi tájékoztatóból, közösen lógnak ki osztálykiránduláson a pesti éjszakába, úgy egyáltalán: mindent együtt csinálnak. Összenőttek, és ez még akkor is így van, ha a maguk számára egyáltalán nem világos a viszonyuk. Hogy miért vannak együtt. Mert jó együtt, mert jól érzik magukat, mert van valami egymás mellett, ami máshol nincs. Vagy csak, mert a két fiú fülig szerelmes Natasába, Natasát inkább Keri vonzza, de ez soha nincs kimondva, csak ott van a levegőben.

Natasa amúgy talán fodrász szeretne lenni, de valószínűleg lenne ő bármi, csak nem ügyvéd, nem az, aminek szigorú szülei szánják, Keri meg amolyan kallódó tehetség, zenél, ír, mindenhez van valami affinitása, mindenbe belekap, de semmit nem csinál igazán, Tomi meg a nagymamájával él, aki nagyon öreg, de vélhetően szereti az unokáját, hiszen sokszor náluk találkoznak.

A Pass Andrea által írt szövegkönyv finoman, észrevétlenül létezik a nézők által körbeölelt, osztályterem-szerű térben (az előadást a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén láttuk, ahol megtudtuk, hogy eredetileg középiskolás osztályoknak játsszák a produkciót), könnyen mondható, élő a textus, tényleg kamasznak tűnnek tőle a karakterek, és közben nincs benne semmi erőlködés, mellőz mindenféle manírt. Nincs egy nagy sztori, csak pici életképek vannak, szituációk, amik bizonyos időkihagyással következnek egymás után, ami végül kiad egy lezáratlan, elvágott történetet. Pass rendezése remekül adja át az egyes helyzetek mögötti apró feszültségeket, belső konfliktusokat. Egy-két kelléken kívül szinte semmiféle formai elem nem tolakodik elénk, kizárólag az emberek vannak előttünk, a saját kérdéseikkel, nehézségeikkel.

Herczeg Tamás, Keresztény Tamás és Stork Natasa pontosan érzik a hangsúlyokat. Aprólékosan, fokozatosan építik karaktereiket, egy pillanatig sem próbálja egyikőjük sem kamasznak tettetni magát – hiszen látható, túl vannak már ezen a koron –, de ahogyan léteznek egy-egy szituációban, az egymás iránti figyelem megteremti azt a közeget, amiben ők valóban annak tűnnek, akiknek (dramaturg: Végvári Viktória). Herczeg Tamás erősen önmarcangoló, mindenféle kimondást kerülő, picit szemtelen Tomi. Keresztény Tamás a saját képzeleteibe forduló, lazának tűnő, ám valószínűleg elképesztően önbizalomhiányos és menekülő Keri. Stork Natasa pedig már tekintetével is érzékelteti Natasa fiúk iránti érzéseit, mindig finoman jelezve a határt a menekülés és a komolyság között, a színésznő azt is pontosan jelzi, hogy karakterének jövőképe kizárólag szülei ellenében fogalmazódott meg, a hozzájuk fűződő viszonyának tehetetlenségéből született. Mindhárom színész pontosan, apró gesztusokkal és egyértelmű jelzésekkel létezik ebben az intim térben, azt az érzést keltve, hogy mindez valóban itt és most, előttünk zajlik.

Bár egyértelműen hozzánk is beszélnek a szereplők, az előadás kétségtelenül számít ránk, mégis az erős reflektáltság hiányzik leginkább a produkcióból. A kő, papír, olló, a címadó játék, amellyel a szereplők fontos kérdéseket döntenek el, mellékessé válik – ami abból a szempontból nem baj, hogy a döntésképtelenséget nem sulykolja a produkció. Így viszont nincs egy markáns, provokatív vonala az előadásnak, nem piszkál ki a nézőkből erős, zsigeri reakciókat, és ezt tükrözi az előadást követő foglalkozás is (drámafoglalkozás: Végvári Viktória), amin sokkal inkább színházi vonalon folyik a beszélgetés, nem pedig azon, hogy végtére is mire lehet használni ezt a történetet. Bár láthatóan élvezik a résztvevők a forró szék nevű játék (amikor a színészek leülnek egy székre, mint az általuk játszott karakterek és lehet tőlük kérdezni, ők pedig válaszolnak, mint az általuk játszott karakterek) adta lehetőségeket, próbálnak konkrétumokat kicsikarni a karakterekből a bennük kavargó érzelmi viharokra vonatkozólag, vagy arra, miért döntöttek úgy, ahogy - senki nem dobja vissza a labdát a diákoknak, pedig igen komoly kérdések is felmerülnek (pl. hogy valóban megoldás-e a szülői szigor ellen, ha a gyerek a szemükbe mondja, hogy nem, és elfut). Az alkotók egyébként értelmesen és közvetlenül kezelik a foglalkozáson résztvevő diákokat, de leginkább a produkció színházi feldolgozása zajlik (karakterépítés, dramaturgia, forma, történetvezetés) és nem önálló pedagógiai munka, nincs markáns visszacsatolás, visszakérdezés, a felvetett problémák és lehetőségek feldolgozása.

Ahogyan Pass, a foglalkozás vezetője a gyerekek által készített jeleneteket is evidenciaként kezeli, nem kérdezi meg, hogy miért pont azt a pillanatot, miért pont úgy dolgozták fel, mi érdekelte őket, mi volt a céljuk, stb. Helyette sokszor inkább az a kérdés, hogy az "világos-e az előadásból". (Igaz, lehet, hogy csak időhiány miatt nem került a jelenetek megtárgyalására sor, bár erre nem történt utalás.) Pedig az előadás számtalan apropót tartogat arra, hogy a közvetlen kisrealista szituációkból komoly életkorspecifikus problémákat lehessen levezetni, ezért is kár, hogy a foglalkozás ezt az apropót csak korlátozottan képes kihasználni.

Viszont nem is erőltetnek megoldásokat az alkotók, hagyják a fiatalokat beszélni. A kérdések meg ott vannak végig, hogy lesz ezekből a fiatalokból felnőtt, mi mindent kell elveszíteniük – közben azért nekünk, felnőtteknek is beugorhat egy kérdés: hogy lettünk mi felnőttek? – és ott van egy viszonylag új kérdés is: itthon maradjanak-e? Néha reflexszerű a válasz, hogy nem, mert rossz itthon, nehéz itthon – közben az sem biztos, hogy világos, hogy miért van így. Válaszok továbbra sincsenek, csak gyűlnek a döntésre váró helyzetek.