Hiába nyúlik be a Halál Velencében című előadás játéktere jócskán a nézőtérre, ez a darab nem itt játszódik. Pedig nem feltétlenül kellene sok, elég lenne néhány gesztus, kinézni a Petőfi Sándor utcai terem ablakán jelentésesen, ki az utcára, és akkor az előadás máris nem spórolhatná meg, hogy reflektáljon – legalább alapvető szinten – mindarra, amiről beszél. S bár a Rózsavölgyi Szalon nehezen nevezhető jó színházi térnek (különösen amikor a szereplők a nézőkkel egy vonalba kerülnek, így a hátsóbb traktusok számára láthatatlanná válnak), egy szalon éppen a művészetről való diskurzusra teremthetne lehetőséget. Mert a Halál Velencében előadás jócskán felveti ezt, akár az esztétikai szépség kontra ösztönös vágy, akár a fiatalság kontra elmúlás, akár az élet kontra vegetáció vetületében, ám a darab töredezett volta, a játéktér hiányosságai, illetve a rendezés kompromisszumai lehetetlenné teszik az erről való gondolkodást.

Mintha a színpadi változatot készítő és az előadást rendezőként is jegyző Réczei Tamás csak a témát döntötte volna el, azt nem, miről fog szólni az előadás. Az kevés, hogy a felvillantott síkok – Britten haldoklása, Britten múltja, Thomas Mann és a Halál Velencében – egymásra csúsznak, ami egyébként az előadás legjobban megoldott része. Kellene, hogy ez az egész ne csak Brittenről szóljon, hogy ne legyen elég a 100. születésnap apropója kapcsán végzett művelődéstörténeti kitekintés, hanem színház is szülessen. Ahhoz, hogy Kőszegi Ákosról el lehessen hinni, hogy idős, pályája végéhez közeledő zseni, nem tárgyi, hanem színházi stilizációra lenne szükség. Hogy a szó és a személy hasson, ne a paplan és a videóbejátszás – meg az esztétizálás.

A téma ennek alapot is ad. De a produkció nem tud elszakadni attól az idealizált, romantikus művészképtől, ami szerint az alkotó lázas tekintettel ül az íróasztala előtt, és folyamatos kétségektől gyötörve ugyan, de méterszámra dől belőle a zsenialitás, miközben önmarcangoló módon bölcseket állapít meg a világnak az ő folyásáról. Ezzel az eljárással a világtörténelem bármely jelentős alakja előállítható, és ha az egyénítés mindössze annyi, hogy mindez az ágy szélén ülve zajlik, az nem elégséges ahhoz, hogy benne érezzük magunkat az egész problematikában: a művész szépérzékének áldása és csapása egyszerre szörnyű és csodálatos adottságában, a működő agy és működésképtelen test ellentmondásában, a gondolkodás és a szexualitás egymásra gyakorolt hatásában.

És nincs kétség afelől, hogy ezt Kőszegi Ákos, illetve a kottamásoló fiút – aki ahogy Tadzio a Halál Velencében főhősét, Aschenbachot, Brittent megigézi szépségével – alakító Porogi Ádám képes lenne megmutatni: Porogi és Kőszegi között tapinthatóan létezik a színpadi viszony, de csak ennek a felszínét kéri számon az előadás, nem a lényegét. Azonban Falusi Mariann mint ápolónő kívül marad az egész szituáción. A gond az, hogy nem csupán énekelnie kell (amit kiválóan teljesít), hanem szerepet kellene játszania, de csak önmaga tud lenni, méghozzá kevéssé önazonosan: felmondott szöveget mond, ami bizony tovább gyöngíti a produkciót.

A Halál Velencében könnyeden érzelmes szalonelőadás lett, a 20. század két jelentős alkotója, Thomas Mann és Benjamin Britten kapcsán. Előtte és utána szendvicsek, italok kaphatók, a gyomrot a műsor sem fekszi meg.