Adott három jó barátnő valahol Kétvölgy és Tiszakóród, a hétköznapi lehangoltság és a patológiás szomorúság között. Negyvenesek, akik közül az egyikük (Berta) sós-kesernyés humorral és merev bizalmatlansággal egyedül maradt háziasszony, másikjuk tinédzser korszakát messze túlnyújtó, bármire bátor szingli, és valahol kettejük között áll a bipolaritás felé araszoló, lelkesedni, kétségbeesni és együttérezni egyformán képes harmadik. Nem tudni, hogyan kerültek össze, de egymást támogató közösségük magától értetődő: szókimondó őszinteségükből, különbözőségükből és érzékenységükből fakadó összekoccanásaik mindig megoldódnak. A legújabb kiskarambol akkor történik, amikor kiderül, hogy barátnői - Berta tudtán kívül - a külföldre költözés gondolatát dédelgetik egymásban.

Hiába telnek és múlnak a percek, Daróczi Sándor szögletes hangulatú, hűtőmágnesek tucatjaival személyessé tett és élelmiszeres flakonok elvágólagos rendjétől kényszeres, szellősre hagyott amerikai konyháját nem töltik fel a játszók. Ennek egyik hozadéka, hogy az itthonlét otthonosságának hiánya érzékletessé, vagyis az elmenetel igénye elemi szinten is átélhetővé válik. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a külföldi helyszín csupán egy London feliratban tér el a hazaitól, a puszta díszlet megfogalmazza az előadás egy központi kérdését, hogy tényleg jobb-e nyugaton, és ha igen, mitől jobb, mint itthon.

A kérdés költői marad, és elsőként azért, mert a játszók nem válnak közösséggé. Sem egy kibeszéléseivel jól működő, sem egy elhallgatott problémákkal terhelt baráti közösség atmoszférája, sem a kettő életszerű elegye nem jön létre, annak ellenére, hogy a többszöri találkozások során mind a kibeszélések, mind az elhallgatott sérelmek sorra megjelennek. Bartsch Kata megoldja az előbb lazán maradt, majd később Londonban felkupálódó barátnő szerepét, és Urbanovits Krisztina is egészet alkot a sértettségeit hordozó, flegma poénok mögé bújó Bertával. Hármójuk közül talán Száger Zsuzsanna kapja a legnehezebb feladatot az érzelmi hullámokon ide-odasodródó, megállni látszó, majd továbbcsúszó jó barát szerepében: játékában az egyenként sem mindig eltalált színek sem egyetlen ember érzékenységeként, sem egy szétforgácsolódó személyiségként nem állnak össze.

Ebben a szétszóródott együttlétben felmerülnek az élet olyan kis és nagy kérdései, mint a pasik a péniszükkel és azon túl, a semmire beszűkült kilátások, a gyermekvállalás, vagy hogy mi kell egy jó gaszpaccsóba, és bizonyos témák elharapása akár még feszültséget is jelez, mindez az előadás során mégsem válik drámává (vagyis színházi történéssé). A valós beszélgetésekből hétköznapira stilizált, leginkább gondolatklisékből felépülő szöveg, illetve az ívek és találkozási pontok nélküli, pszicho-realista játékmód metszete nem bizonyul termékenynek. A színészi összjáték híja miatt hiányzik a valódiság élménye, ezért az előadás nem tud közelíteni a nézőhöz, és mivel a megfogalmazásai, témafelvetései sem kellően izgalmasak, az aktív gondolkodás távolságába sem tudja magát eltolni tőlünk. Ezáltal a kivándorlás kérdésének a megszokottnál intimebb nézőpontból való megközelítésével és egy női baráti társaság finomrajzára tett kísérletével, vagyis a kiindulópont vitathatatlan sajátértékei ellenére az előadás megreked London és Magyarország között – a folyamatosan bágyadó színházi nézelődés senkiföldjén.

Mi kell ahhoz, hogy elmenjen valaki, és mi, hogy maradjon? Jobb-e akár Magyarországon, akár külföldön? Mit visz magával az, aki elmegy, avagy egyáltalán el lehet-e menni itthonról? Ez utóbbi kérdést végül egy nem várt fordulattal húzza alá az előadás, és bár ez a csattanó építeni látszik egyfajta őt megelőző dramaturgiai csendre, a csend most túlságosan is halkra sikerül. Ráadásul megalapozás híján a végső meglepetés nem dermedést okoz, ami társadalmi önmagunkba nézésre késztethetne, legfeljebb felkapjuk rá a fejünket. Hoppá, mondjuk, de már a ruhatárhoz jutás optimális stratégiáján jár az eszünk. Kár, mert a téma aktuális.