A Kosár család követi a sztenderd patriarchális kisrealista nagycsalád-modellt: alkoholista férj, frusztrált anya, szenilis nagyapa, életképtelen unokahúg, egy megtűrt testvér, valamint két, a farkastörvényen szocializálódott kisfiú, és egy álmaiba menekülő, szentimentális kislány. Valamint egy, a kislányért aggódó, szeretet teli, segítőkész osztályfőnök. Történik mindez 1984-ben, amikor az osztályfőnök spontán családlátogatásra érkezik, miközben odakint gátlástalanul mészárolgat egy pedofil kéjgyilkos.

Hogy ebből mi kerekedik ki? Természetesen tomboló erőszak, báránybőrbe bújt farkasok fékevesztett dühorkánja, a megszomorítottak és megalázottak halvány szűkölése, a sérültek parádéja, a gonoszok játszótere, a családi kandalló dermesztő hidege. Az, hogy ezen nevetünk, csak Pintér Béla sajátos humorának köszönhető, ami mindössze ahhoz segítség, hogy ne tudjuk távol tartani magunkat az előadástól, ami a pengeéles dramaturgiát kihasználva fekete lyukként szippantja magába a gyanútlanul szórakozó nézőt, aki hirtelen ott találja magát, ahol egy pillanatra megszűnik tér és idő, külvilág és az öt érzék, nem marad más, csak a puszta lélek, ami alámerül egy kristálytiszta érzésben: talán a csodában.

A kegyetlenségből csak egy romlatlan lény, Erika tűnik ki, aki érzelemvezérelt emberi lény lévén, zsigerileg utasítja el a külvilágot magától, hiszen számára semmi nincs benne, ami megfogható lenne az anya, és Szultán nevű kutyája iránti szeretetén kívül, ami azonban tiszta, és pont ezért nem a viszonzásra épül. Egészen dermesztő, ahogy Enyedi Éva minden giccs és melodramatikus manír gondolatától is mentesen, annak puszta valójában tár ki egy őszinte gyermekszívet a színpadon. Hétköznapokban őrlődő anyukák, apukák figyelem! Létezik a józan észnél is erősebb életvezetési mechanizmus, még ha könnyű is elbánni vele, hiszen nem a logika szülte. Talán emlékeznek! Talán emlékszünk...

Pintér Béla valódi drámát írt és rendezett. Az általa megformált Kosár ezredes rendelkezik a demagóg, arrogáns, lelkiismeretfurdalásos, félresiklott életű asztalfő minden sajátosságával, Szalontay Tünde Olgája az önsajnálatért létező, frusztrációit pótlékhalmokkal és közhelyekkel kibélelő, kegyetlen, frigid anya, Thuróczy Szabolcs felnőttmanírokkal telepakolt ördögfióka Tóth Józseffel együtt, aki a manírok helyett csak szimplán azt élvezi a mással szembeni gonoszságban, hogy nem rajta gyakorolják azt. Csatári Éva igazi kommersztől leharcolt koravénkurva, Quitt László a Don-kanyaros emlékekbe menekülő tehetetlen nagyapa, Deák Tamás pedig indokoltan geil, negédes osztályfőnök. Egytől egyig hibátlan, pontos és hiteles alakítások.

A szocialista időkbe transzportált cselekményszál senkit ne ringasson önfeledt sziesztába: ez nem történelem, hiába az Internacionálé, ez a tegnap és a holnap hungarikumának torokszorító igazsága. Gyönyörű, szívszorító történet, aminek szépsége az élet romjain virágzó naivitásból és érthetetlenségből tör elő. Talán mi is ültünk ezeken a romokon.