A rémmese jelleg leginkább az Olekszandr Bilozub által tervezett díszletnek, jelmeznek, valamint Varga Járó Ilona maszkjainak köszönhető. Van itt minden: disznófejű nagyúr, rengeteg csöccsel meg pöccsel, meredező hímtagú szamár, steampunkos tolókocsi, műmellek, lángoló angyal, templom-homlokzat gyerekarcokkal, folyton hulló papír, a fél színpadot betöltő faág, jó két méteres kard és folyton mozgó, emelkedő, süllyedő, kietlen krátereket teremtő színpad – a végtelenségig sorolhatnám a látványorgia részleteit, impozáns és lenyűgöző az a grandiozitás, ahogyan a Nemzeti színpadának minden négyzetcentimétere ki van töltve, ha más nem, egy énekes, táncos vagy színész biztos ott áll a rés helyén. (Vö: Színházunk nem rés, hanem.)
Ha valaki egy pillanatra elunná magát a részletgazdag tájképben, azt biztos felébreszti Bozsik Yvette energikus, a tömegeket is könnyedén használó, nagy mozdulatokból építkező koreográfiája. Szükség is van a vizuális orgiára, mert auditíve bizony jócskán sántít a produkció. Ugyan a színészek és énekesek profin vannak hangosítva, szinte lehetetlen észrevenni, hogy mindent hangfal közvetít, de a zenekart már könnyedén elnyeli a Nemzeti borzasztó akusztikája. A Strausz Kálmán vezette zenekar ugyan visszafogott érzelmességgel, pontosan, az éles váltásokat hatásosan adva át játssza Honegger zenéjét, mégis csak erőtlen aláfestője tud lenni az estének. Hangosítás ide vagy oda: így van ezzel egyébként minden kórusmű, minden dialóg, de minden mondat is.
Vidnyánszky Attila rendezése ugyanis egyáltalán nem törődik Paul Claudel művével, hogy történik-e benne színházilag bármi érdekes, van-e benne bárminemű feszültség, ne adj'isten, karakterek (dramaturg: Rideg Zsófia). Azt ugyanis nehéz feszültségnek nevezni, hogy Szent Johanna maga a megtestesült jóság, aki meg ellene van, az mind gonosz, csúnya és rossz. Sőt, több mint unalmas, pláne, ha azt vesszük, hogy a darab onnan indul, hogy Johannát már elfogták, zajlik a tárgyalása, Európa vezetői azon munkálkodnak, hogy minél több fa legyen a máglyán, miközben mi végignézhetjük a szűz flashbackjeit, kezdve onnan, hogy őt kiválasztotta az úr, és adott neki egy méretes kardot, hogy azzal hirdesse a szeretet igéjét.
Ebből persze a legprimérebb ellentmondás, hogy valaki karddal hirdet békét, de drámailag már az is érdekes lehetne, ha azon túl, hogy vesszen Johanna, lenne bárkinek, bármi indítéka a színen, nem mintha a címszereplőnek több lenne annál, hogy ő a megtestesült jóság. Szó se róla, Tompos Kátya minden rezzenésében annyi az áhítat, mint egy katedrálisban mise idején, a színésznőnek gyakorlatilag visszhangzik a beszéde, olyan szintű átszellemültségben tölt el majd másfél órát Johannaként, és ez idő alatt csak azt szajkózza, hogy ő szent, szeret mindenkit és megváltja a világot. Azért ha valakinek ilyen szinten nincs szemernyi kétsége sem önmaga vagy állításai felől, akkor ott valami tuti nem stimmel, pláne ha ilyen szinten hirdeti önmaga igazát, kijárna minimum egy pszichiátriai vizsgálat. Blaskó Péter kíváncsi, megnyugtató nagypapaszerű Szent Domokos, Udvaros Dorottya könyörtelenül kegyetlen Hordók anyja, Nagy Mari emberien aggódó anya, meg úgy egyébként egy-egy karakterjellemző gesztust, vagy hangot minden színész hagy maga után, még ha az nem is mutat messzebb a mesei gonoszságnál és az archetipikus egyszerűségnél. Ezúttal azonban ez is teljesítmény, mert sehol egy színházilag érdekes szituáció, egy bonyodalom, egy viszony, vagy bármi, amiből szerepeket lehetne kibontani.
A gonosz Európa megöli a jó és igaz Johannát – nagyjából ennyi az előadás üzenete, amit annyival is le lehetne tudni, hogy valaki kiáll a színpadra, és elmondja; igazán nem szükséges ekkora feneket keríteni neki. Néhány fotón látható, hogy ez a gonosz Európa nagyon is konkrétan érthető: ugyanis európai politikusok arcai vannak az Európának kikiáltott kártyákra rajzolva, egy-egy helyi lap címével. Ez aztán odamondás a javából, nagyon kemény, nagyon határozott – csak nehogy valaki észrevegye, speciel a balkonon nem is látszik. Vidnyánszky Attila rendezése Claudel darabja helyett azzal van elfoglalva, hogy minél többször elmondja, milyen jó Johanna és milyen gonosz a többi, aki elégeti – de ezt a rossz értelemben vett népiskolát bármely más darab kapcsán is el lehetne követni, hiszen itt teljesen mellékes minden figura, minden kimondott szó.
Johanna alatt terem is egy szép, rózsás rét, meg angyalok emelik a magasba, sőt, halála után ő maga is az égbe száll, a többi meg mind rothadt, mint valami lázálomszerű legendában. Színháznak csak azért látszik a Johanna a máglyán, mert nagyon hatásos, látványos dolgok vannak köré blöffölve, egyébként abszolút formátlan (pontosabban ez a forma nem találkozik az alapművel) és céltalan. Nincs rajta mit boncolgatni: mindent effektíve elmondanak a színpadon, a művészek áhítattal előadják a művészetüket – közben meg mégis csak jó nagy blöff ez, a tartalom a látvány egy ezrelékét nem képes megtölteni. Talán nem véletlenül: színházhoz kérdések, vagy legalábbis vízió szükségeltetik, az a tanulság, hogy az erkölcsös a helyes, nem felel meg egyiknek sem – gondolatnak is sekélyes.
Persze lehet ilyet csinálni, nem tudomást venni színházi alapvetésekről, és ezzel párhuzamosan tartalmilag elkerülni minden kérdést és kétséget, ehelyett nevelni. Csak egy állami színházban, pláne a Nemzeti Színházban mégiscsak furcsa, hogy ez a módi. Hogy megmondják, hogy kell élni. Hogy megmondják, mi a helyes. Ez így nem más, mint állami propagandaszínház. Még ha senki nem is mondja ki és nem vállalja fel, és ha magasztos eszmék köntösébe is van bújtatva. Csakhogy nincs olyan eszme, ami annyit ér, hogy az emberekre ráerőltessék. Semmilyen oldalon, semmilyen irányban, semmilyen légköri viszonyok közepette. Nincs. Arról már nem is szólva, hogy ez így nem is színház.
_(2013. december 11.)_
