És igaz, ami igaz, azt a magyar drámát, ami erről szólna, még nem írták meg, így a Katona társulata is műhelymunkában kezdte el a téma boncolgatását, amiből egyfajta, kis személyes sorsokkal átszőtt kortárs kabarészerűség született. Az előadás szerencsére már az első pillanatban ellentmond a szórólap-szöveg önmagát igen komolyan vevő néhány mondatának, és inkább az öniróniával kezelt szatirikus nézőpontot választja. Mert hát miről is akarna az utca embere legszívesebben előadást nézni a színházban? Hármat lehet találni! Hát persze, hogy a kivándorlásról, mint súlyos szociális, politikai és gazdasági tünetegyüttesről. Ezt éhezi a nép, és ezt is kapja a Katonában, formailag ironikusan, tartalmilag nem viccelve.

De, mint minden kabaré, ez sem mélylélektani drámaiságra alapoz, viszont nagyon pontosan kidolgozott karakterekkel operál, és tiszta, hétköznapi viszonyokkal játszik Kálmán Eszter praktikusan variábilis, bőröndökből felépített, steril, de a kivetített érettségi tablóval mégis hangulatos és múltat is idéző terében. Pelsőczy Réka például tűpontos elemzését adja a hivatali kötelesség és a személyes meggyőződés ellentétéből születő manírosságnak, amikor anyakönyv-vezetőként kénytelen azzal szembesülni, hogy a törvény szerint neki jó pofát kell vágni egy meleg pár házastársi fogadalmához, Czakó Klára pedig ugyanebben a jelenetben egy apró geggel tudja egy egész hivatali apparátus viszonyát szemléltetni a kérdéshez. Ez persze paródia, de gúny nélküli, és minden ízében szerethető, mert gyarló és emberi. Ez a gyarlóság pedig végigível az előadáson, mert mégiscsak a saját, jelenidejű kétségbeeséseinket látjuk a színpadon. A több kicsi történetből végül két transzparens sztori domborodik ki: akiknek összejön és azért rossz nekik, valamint akinek nem jön össze, és azért rossz nekik. Azzal az eshetőséggel, hogy valakinek összejön és jó neki, nem számol az előadás, és talán joggal, mert sérülés nélkül nem lehet megtenni egy ilyen lépést, legyenek azok bármekkorák is, és most ez a fontos.

Akiknek összejön, az a meleg pár egyik tagja. Egyikük iskolaigazgatóként Magyarországhoz van kötve, de a másik felkapott nőgyógyászként könnyen kap zsíros külföldi állást. Rajkai Zoltán ízig-vérig európai karaktert hoz, aki evidenciának veszi, hogy Magyarországon is európai országban él, ahol ha azt mondja, hogy „meleg”, az nagyjából annyira megbotránkoztató, mint amikor valaki a „hogy vagy?”-ra azt mondja, hogy „jól”. Takátsy Péter ugyanennek konzervatívabb változatát hozza, és boldogan élnének ők egymás mellett itthon is, de a körülmények – és az előadás ebből a szempontból az orvosi karrierre koncentrál – nem engedik. Akiknek nem jön – és nem is jöhet – össze, az a minden tekintetben képzetlen és tájékozatlan, megvezethető kisember, és ez az, amiben életek igazán nagyon, véglegesen és tragikusan tönkremehetnek, mert képzettséggel még csak-csak ellébecolhat valahogy az ember bárhol a világban, de „skill”-ek nélkül csak a kiszolgáltatottság és a lelki nyomor marad. Ezt a Rezes Judit–Keresztes Tamás-páros mutatja meg, a lappangó és explicit keserűséget is ábrázolva. A nő Németországban ápolónőként szerencsétlenkedik, és anyai ösztöneit is feláldozza a lehetőségek oltárán, amibe beleroppan, Keresztes Tamás pedig a férfit kibéleli mindennel, ami egy önmagában és a világban is bizonytalan kisemberben a szunnyadó agressziót táplálja, és ami külföldön ugyanúgy megfojtja az embert, mint itthon. Mert nem az itthon és a külföld a lényeg, hanem a közeg, az élet, amit magunknak teremtünk, a frusztráció és a tehetséges munka léte vagy nemléte.

Máté Gábor rendezése nem különös mutatványokat keres, sőt, felvállaltan közhelyekből dolgozik, és azokat vagy gegszerűen – mint Elek Ferencnek a rendszerváltás előtti Parabola műsor szebb napjait megidéző televíziós megjelenései EU-képviselőként –, vagy szkeccsekben – mint a hagyományőrző második generációs külföldi magyar diákcsoport színielőadása –, vázolja fel, de a külhoni prostituáltak problémájára már több jelenetet szán, mégis, ezen a szálon nem egyéníti az előadás annyira a helyzetet, mint azt a másik két cselekményszálnál megteszi, így Jordán Adél kétségtelenül ismerős, közönségességbe csavart életismerő kurvája kevéssé tud túlmutatni önmagán. És vannak jelentek, ahol döccen egyet-egyet a jelenetfüzér, mert formailag nem elég frappáns, tartalmilag meg nem éppen hiánypótló (előbbire a német öregek otthona példa, utóbbira a fiatal lengyel-magyar pár és a nagymama találkozása), itt érződik igazán, hogy a közhelyekből nem könnyű transzparens jelenségeket gyúrni.

Az Illaberek elsősorban arra alkalmas, hogy fogyasztható, de érzékeny és pontos keresztmetszetét adja a problémának. Noha egy-két helyen némileg túl van beszélve a közhelyesség – főleg a tömegközlekedéses jelenteknél, ahol mindenki telefonon osztja meg problémáit menni-maradni témakörben –, és mintha az előadás jobban beleragadna az otthonmaradás alternatíváját adó antiutópisztikus nagymagyarkodás – kétségtelenül szórakoztató – gúnyrajzába, mint az indokolt lenne, mert ami pár éve még akár erős és frappáns társadalom- és hatalomkritikának is mutatkozhatott volna, az most már klisévé szelídült, és az "új magyar valóság" negyedik évét taposva egyre kevésbé tűnik úgy, hogy ez lenne az az antiutópia, amit parodizálni kellene. De ez már nem tartozik szorosan az előadáshoz, inkább csak a témához. Mert van miről beszélni.

_(2013. december 8.)_