Az előadás a moral insanitység kapcsán az emberek közti viszonyok steril lényegmentességét és felszínorientált létezésünket emeli ki, amihez szimpatikus pofátlansággal használja a színpadi hatáskeltés összes elemét. Az ordasan közhelyszerű szituációk motivikájának leglényegét tárja fel sebészi pontossággal oly módon, hogy azt szokatlan formában, eredeti szemszögből és ezáltal sokszoros áttételekken át értelmezhető helyzeteket teremt. Misztériumjátékot látunk, amelyben egy öregedő vesebeteg elhatározza, hogy felkutatja még születése előtt megtagadott fiát, hogy álnokmód óriási örökség ígéretével magával csábítsa. Ehhez igénybe veszi egy erre szakosodott cég szolgáltatásait, amelynek tagjai egy szabadkézi műtétre képes román sámán és neje - az ő feladatuk a fiú felkutatása, ami sikerrel meg is történik. Csak hát, ahogy az a mesékben történik (mégha a ma problémái is az okozók), véletlenül összecserélődik minden, s még a búgató varázspor is előkerül, hogy kiderüljék, tulajdonképpen egyetlen pillanatnyi (szentivánéji) álom részesei voltunk csupán, mivel az esküvőn eredetileg szonettet előadni kívánó felszólaló rossz helyen ütötte fel a Shakespeare-kötetet.

A forgószínpadot (és annak dőlését, nyílásait), a világítástechnikát, a táncot, a muzsikát, a szöveg zeneiségét és a szándékosan rontott nyelvi közeget virgonc módon humorforrásként használó Anyám orra oly módon beszél a mindennapi moral insanitységről (amely jelzővel a mű valamennyi szereplője jellemezhető valamely ponton), hogy semmiféle erkölcsi piedesztálon nem áll, nem osztogatja a jótanácsokat, nem képzeli okosabbnak magát a nézőnél, egyszerűen szórakoztat. Ezen keresztül talán a szituációk mindennapisága sarkall valahol a gondolataink mélyén bennünket arra, hogy átgondoljuk: amikor mások ténykedésén háborgunk, vagy tartjuk vállalhatatlannak, amit ők tesznek, vajon mi kiálljuk-e mindig a próbát. Pintérék világában mindenki esendő, mindenki ember és mindenki egy közülünk.

Darvas Benedek zenéje, Horgas Péter díszlete mind Pintér Béla rendező koncepciójára épülnek, ekképpen szerves részei az előadásnak. A szereplők (az apát Thuróczy Szabolcs, a sámánt Bencze Sándor, némileg pókhálós nejét Quitt László, Leventét Deák Tamás, Lórántot Pintér Béla, a művésznőt Szamosi Zsófia, Lóránt feleségét Roszik Hella játssza) kiemelkedően fegyelmezetten és komolyan komédiáznak: egyetlen pillanat kiesés, kikacsintás nincs a rendszerből, ugyanannyira tartják magukat a kottához, ahogyan mi a mindennapokban képtelenek vagyunk felülemelkedni önző, kicsinyes, pitiáner érdekharcainkon. Ettől az abszolút egységben tartástól válik igazán erőssé a játék. Mert amit látunk, a szó legnemesebb értelmében valódi játék, amit komolyan kell és lehet venni, éppen azért, hogy problémáinkat és hétköznapjainkat talán kissé könnyebben élhessük meg.