Hát lehet, hogy Szakonyi Károly olvasatában ez így van, Eperjes Károly rendezői olvasatában azonban semmiképp nincs így, legalábbis az elkészült előadást látva. Ezen az asszociációs alapon ugyanis a világirodalom random drámája megállja a helyét bárminek az apropóján, csak kreatív magyarázatot kell találni hozzá. Amiért az előadás mégsem lesz teljesen eredménytelen, hogy a rendező szerencsére nem fércelt oda ömlő vörösiszapot a lepukkant menedékhelyre, inkább egy elhagyatott ortodox templomba helyezte a cselekményt (a díszlettervező Székely László ikonokkal és szentképekkel dekorálja a színt, a terv hátránya, hogy a második felvonás menedékhely előtt játszó részletét elég szerencsétlenül egy trégerre lógatott molinó mutatja, kivágott ablakkal és ajtó melletti lócákkal, kevéssé igényesen), és leginkább a hitről beszél általa. Hogy ne legyen kétségünk, már a kezdet kezdetén szól a harang.

A hitről szólni az Éjjeli menedékhely kapcsán korántsem elképzelhetetlen, de reálisan nézve nem is várhat az ember jelentős újítást a lilaködös kísérletező színház esküdt ellenségétől. Nem is készülünk ilyesmire, nem is csalódunk. De színházra azért készül az ember, ebben viszont kénytelen csalatkozni, mert amit lát, leginkább nélkülöz midenfajta izgalmat. Mármint színpadi és dramaturgiai értelemben. A rendezés teljesen korrekt és minden váratlanságtól mentes módon metszetben mutatja meg a híradós tudósításokból a hétköznapi ember számára elsőre beugró menhely-képet (emeletes ágy, rongyok, permanens félhomály), amelyben eltévedt lelkek és megtört egzisztenciák játsszák minden eredetiségtől mentes műsorukat. Palásthy Bea (a haldokló Anna) kissé erőltetettebben köhög, Borbiczki Ferenc (Andrej, akiről nem tudjuk meg, miért kifejezetten utálkozó és elutasító haldokló feleségét illetően) kissé erőltetettebben kiabál, de az alaptónus meglehetősen monoton, amit csak az érkező Luka pezsdít fel némileg. De a felpezsdülés is csupán azért van, mert Reviczky Gábor három különböző alaptónusban játssza a folyamatosan mesélő jövevényt: (1) cinikus; (2) bölcs; (3) együtt érző. Hogy éppen mikor melyik, abban nem látszik rendszer, ahogy a három elütő alaptónus sem ad ki egy embert, így hogy ki is ez a Luka, csak tartalmi oldalról derül ki: a vándor olyan vezető, aki ugyan képes hazugságra, ha a hosszú távú cél indokolja (az indokolt hazugság pedig tulajdonképpen igazság), mégis furcsa példabeszédei egy jó közösség irányába vezetnek, tehát a sugallat, hogy az arra méltó ember, a szellemi vezető hitet ad, s ha elveszíti őt – és az általa adott hitet – a közösség, az saját önkéntelen és kétségtelen pusztulatába fut.

Ez, mint afféle végkicsengés, teljesen akceptálható, csak épp az, hogy más alternatíva nincs, és semmi más kérdés nincs, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egész egyszerűen roppant unalmasnak mutatkozzék az Éjjeli menedékhely, noha az előadás nem tudja eltitkolni, mi mindenről tudhatna szólni a mű, ha nem a lehető legfelszínesebb szövegmondás zajlana a színpadon. Az első felvonást viszonylag korrekt meséléssel levezénylő Eperjes a második részben mintha a hang modulálásában élné ki színezési tehetségét, amelyet azonban egyetlen vastag filctollal képes ábrázolni: a kiabálással. Szalma Tamás például effektíve végigordítja Szatyin monológjait, Kőrösi Csaba is sokat kiabál Kosztiljov szerepében, de ő még sokat rángatja a fejét is, pont mintha egy Eperjes Károly-klisé játszotta volna elő neki, mit is kell csinálnia. S még így is: Csarnóy Zsuzsa képes valamit megmutatni Vaszilisza, a megcsalt asszony világfájdalom ihlette dühéből, vagy Almási Sándor Vászka Pepel más világra valóságából, bár ebben partnert nemigen találnak. Hunyadkürti György Színésze komplett, magányos sorsot tud rajzolni (elletétben a játék helyett nyomatékosan beszélő Szalma Tamással, a szerepjátszást markánsan aláhúzó Kéri Kittyvel és a lazaság manírjait sorjáztató Oberfrank Pállal, akik állóképek, egydimenziós illusztrációk csupán, a többiek pedig leginkább hangsúlyokból és panelekből legyártott vázlatok), kár, hogy magára van hagyva, és mindössze végig ugyanúgy, kissé lemondóan éneklő hangsúlyokkal beszél, ahelyett, hogy végigjátszaná a szerepet. Trokán Annának pedig egyszerűen nincs elég ideje, hogy a lelkes beszéddel jellemzett Natasát egésszé tegye.

Szerencsére annyira még nem öntött el mindent a remény színházának abszurd őrülete, hogy a végén hamis feloldozást adjon (mert Eperjes komolyan veszi, hogy darabot rendez), a Színész öngyilkosságát követően bezárják a színpadot. Ezzel egyrészt aláhúzza az előadás önnön világnézeti üzenetét (mert az van neki, ami színházi értelemben sajnos értelmezhetetlen, nem azért, mert épp ne lehetne egyetérteni eme üzenettel, hanem mert az előadásban nem vitaalap, nincsen szembeállítva vele semmi, illetve ami igen, az nyilvánvalóan nem választható), másrészt nem történik más, mint az előző két és háromnegyed órában: egy négy fallal körülvett térben folyik a játék, amihez a közönségnek csak csendes kívülállóként van módja viszonyulni. A végén annyi a változás, hogy a negyedik fal láthatóvá is válik. A szándék persze nem is más, a művész megmond, a néző engedelmesen befogad. Pedig nem hinném, hogy az alkotók ne akarnának okokat keresni és mutatni, lehetséges válaszokat felmutatni, alternatívákat vizsgálni. De ez mégis kimarad. Így persze hatás nincs, hiszen nem vagyunk részei az egyoldalas képletnek. Hogy hol van ebben a színház? Hát, az valahol nagyon elveszett, éppen a középszer szürkeségének tájékán. Az Éjjeli menedékhely Veszprémben önmagában beszél erről is. A harang szól. "Jó éjszakát" – mondják a végén, a fal lezárása közepette. Ez egy jó gesztus, végre hozzánk szól.

_(2013. december 5.)_