Az előadás személyes történetek sorozata. Hat szituáció, hat gondolat a vágyról, hat gesztus arra, hogy a színház elsősorban közösségi tér, ami kölcsönös érdeklődést feltételez, és amely érdeklődés apropója a felvázolt szituáció. A hangvétel akkor válik világossá, amikor Varga Ádám megállítja a saját történetét, és némi nézőtéri fény mellett elmondja a felvázolt sztori apropóját. Nem, nem lesz pszichodrámaszakkör az eseményből, de két dolog világosan deklarálva van: egyrészt az, hogy nélkülünk ez az előadás nem tud lemenni – most így hirtelen nem is tudom, hányszor írtuk már le a 7óra7-en, hogy teljesen feleslegesnek éreztük magunkat a nézőtéren egy-egy előadás közben, mintha csak azért lennénk ott, hogy tartsuk a gyertyát –, másrészt, hogy személyes történeteket látunk. Az interakció ennyi, jön az átállás, a következő jelenet és a főszereplő felkonfja, majd megint színház, megint felkonf, és így tovább. Nincs tandráma, nincs példabeszéd, nincs feltartott mutatóujj. Párbeszéd van.

És ennek megfelelően a hangvétel sem megmondós, nem akarja senki bebizonyítani, hogy az ő gondolata vagy problémája milyen vaskos és komoly, legyen szó megfeneklett életű alkoholista apáról, iskolai tiltott szexkapcsolatról, egy coming outtal összekötött szerelmi háromszögről, vagy bármi másról. Tóth János Gergely rendező és a társulat figyel arra, hogy önreflexíven és ekképpen öniróniával tudjon viszonyulni a személyességhez, így gyakran keveredik a kisrealista jelenetvetésekbe apró (és kevésbé apró) abszurd, sőt, Mokány Csaba elvetemülten Grotowski-fan iskolaigazgatója és Szarvas Balázs szótlan iskolai biztonsági főnöke már inkább a groteszket súrolja.

A stílusregiszterek közötti ugrásokat a szcenikai lehetőségek, a színésztechnikai hiányok és a dramaturgiai szakadozottság gyakran megdöccenti, és ilyenkor az egész előadás megtorpan egy kicsit. Nem ül például jól a tanárnő-szerelmi történetben a főző-show betét, mert nem elég vastagon és gátlástalanul ironikus – Varga Ádám egyébként végig stílusos tud maradni a kamasz Don Juan szerepében, pedig a férjezett tanárnővel való viszony kibontása gazdagon adna lehetőséget a kevésbé elegáns megoldások használatára. A személyes hangvételű átvezetések bátortalansága néha sok, de a színészvezetés szerencsésen végig elkerüli a színjátszás számonkérését, a KoMod Színház intim, pici tere pedig szigorú határok között tartja a jelenetek közötti átvezetéseket, aminek a felkonfok hangvételváltása teremt zökkenőmentes lehetőséget. A jelenetfüzér azonban egyre érezhetőbben halad a dramaturgiai zsákutca felé: annyira heterogén epizódokat látunk a családi boldogság iránti hétköznapi vágytól egy kislány fantázia-vágyálmaiig, hogy nem lehet érezni, mire is fut ki egyáltalán a dolog.

Aztán egy jó ütemben érkező huszárvágással oldja fel a problémát az előadás: a játszók – az említetteken kívül Széplaki Szilvia, Kakuk Detti és Kókai Réka – kiülnek egy kanapéra, a technikai pultból a rendező megállítja a játékot, és előread a játszóknak egy vágy-definíciót a Wikiszótárból: „A vágy kellemetlen belső érzés olyan cél elérésének igénye miatt, amiért az illető nem tesz semmit a puszta kívánáson, erőtlen akaráson kívül”, és ezzel meg is indul a kakofón zajba torkolló közös megbeszélése ennek az idézetnek. Nekünk meg jut a lehetőség, hogy legalább egy pillanatig eljátsszunk a gondolattal, hogy egyáltalán felmerült-e bennünk mostanában az, hogy úgy egyébként mire is vágyunk az életben. És ha igen, akkor tényleg: tettünk-e érte bármit is mostanában? Lehet, hogy ez így leírva elég iskolásnak hat - az előadás szerencsére nem az.