És hogy az milyen remek! Hátradőlve, behunyva a szem, teljesen máshová repül az ember. Kocsis Zoltán vezényel. Tele lendülettel, ami mégis finom, lágy, mintha csak egy folyópartra akarna vezetni bennünket. Már el lehet képzelni, meleg van, és akkor tessék, váltás. Kocsis erősít, durvább tempót diktál, akár csak egy sereget akarna rendre inteni. Keményebben húzzák a vonósok. Néha meglepő hirtelenséggel szólalnak meg a játékhangok, csak hogy felrúgják az addigi érzelmeket. Erről van itt szó, a hirtelen változásokról, a mese és a valóság vékony mezsgyéjéről. Minden teljes. Azaz, mégsem. Máshol vagyok, mint az előadás. Nem is utóbbi a lényeg. Előbb-utóbb választás elé kényszerít a rendezés: vagy behunyod a szemed és a zenére koncentrálsz, vagy próbálsz a látványra figyelni. Aztán koppansz. Mert nincs összhangban a zene és felette folyó játék. Csupán a balettzenét használják, a színpadon nem balett megy, hanem bábjáték. Olyan, mint amikor két külön helyiségben dolgoznak egy asztalon, te csinálod a lábait, te meg az éleket. Majd hátha megáll.
p{font-size:11px}.
Nem áll meg. Lassan azt kezdi kívánni az ember, bárcsak kicserélték volna a helyeket. Az előadás zajlana az árokban, a Nemzeti Filharmonikus Zenekart meg fölemelték volna a színpadra. Rá kell jönni, Csajkovszkij partitúrája önmagában is működik. Csak ott bukik a dolog, amikor ehhez kell valamit alkotni. Pedig nem indul rosszul. Azt kell hinni, Meczner János rendező komédiának fogja fel a történetet. Az élőbábok kispolgári miliőben rohangásznak (báb- és maszktervező: Bródy Vera; díszlettervező: Koós Iván). Kicsinyített bútorok, giccsbe forduló színek. És mellettük a hatalmas bábfejjel megalkotott szereplők, akik mint az ólomkatonák mozognak, hatalmas léptekkel, talán a célt se tudva. De nem kezd ezzel semmit az előadás, eldobja ezt az utat. Aztán a tapsrendnél venni észre, így vonulnak be a szereplők, szóval lehet, nem is ötlet volt ez. Lehet, ezt tényleg komolyan gondolták, hogy így kell játszani a mesét. Amiben azért néha találni kellemes meglepetéseket. Ahogy Marika és Frici kergetik egymást, tele bájjal és őszinteséggel. Mondjuk, ez nem feledtet szinte semmit. Azt biztosan nem, hogy az előadás gondolatilag üres, nem tud mit kezdeni a történettel. Valószínűleg ez a válasza arra, hogy maga a történet sem zajlik le. Míg az első rész, a valóság nagyjából érthető, a Cukorországban való kalandozás a kuszaság csúcsa. Azt se értem, Bródy Vera bábjainak miért olyan változatait használták ehhez a részhez, amelyek méteresek sincsenek – persze, hogy nem látni semmit belőlük. Azt is, ki az Egérkirály, csak onnan találni ki, hogy ilyenkor fekete lesz minden, sötétség borul a színpadra. Ennyi. Amikor meg jön a Diótörő és Mária hercegnő, minden szép színes, lágy és kellemes, pompás. A színpadon mozog, ami tud. Tényleg el lehet csodálkozni azon, mire képes manapság a technika: a levegőben repülnek a hópelyhek, alig lehet kitalálni, mi van még ott.
Valahol arra valóban jó ez, hogy látni lehet: ilyen, amikor nincs tartalom, csak látvány. Persze, ez így unalmas, percekig nézni, ahogy a levegőben ölt alakot a csillag vagy ugrándoznak a gonosz teremtmények. Az amúgy pozitívum, hogy nem szólt közbe a technika ördöge. Talán ez is kár: akkor talán színházilag is történt volna valami.
_(2013. december 23.)_
