A teljességhez hozzátartozik, hogy A sehova kapuját a Pintér Béla és Társulata tizenöt éves ünnepi retrospektív fesztiválján láttam, így nehezen tudok elvonatkoztatni attól a körülménytől, hogy tizenhárom éve mutatták be az előadást és sok éve nem játszották. Ezt arra értem, hogy Pintér rendezéséből, vagy darabjából néha hiányoznak a miértek: hogy Andris milyen helyzetben dönt úgy, hogy inkább a kész válaszokat éli, mintsem az életét, hogy az erdélyi népi táncház közössége miért működik hasonló elven, mint a budapesti szekta, hogy mi szükség van az amerikai hittérítőkre, stb. És aztán valahogy mégis mellékessé válik mindez, mert ugyan a szekta tagjait bemutató első rész hosszúra nyúlik – ami leginkább az önismétlés miatt problémás: sokszor hallgatjuk végig, kinek, hogy ment tönkre az élete és hogyan csapja be magát, nehogy észrevegye, mennyire szomorú és üres az élete –, de valami mégis feltölti az előadás kérdéseit.

Egyrészt az a tudat, hogy a tizenhárom évvel ezelőtt bemutatott A sehova kapuja még mindig él, eleven, ma is létező problémát dörgöl finoman, némi személyességgel és intimitással átitatva az orrunk alá, másrészt ha kivonjuk ezt a tudatot, az előadás akkor is kiált azért, hogy meg akarjuk érteni. Annyi, hogy ma már nem feltétlenül elég annyit mondani, hogy vannak emberek, akik vakon feladnak mindent, ha kész válaszokat tolnak eléjük és kritika nélkül mindent elfogadnak, nem elég, mert mostanában túl sok ilyet látni – tartozzunk bárhová, gondoljunk bármit, ezt fájóan nehéz megkerülni, még ha nem is akarjuk beismerni –, inkább az indítékok érdekesek.

A sztori úgy néz ki, hogy Andrist egy napon megszólítja egy nő, a férfi azt hiszi, szerelmet vall, közben csak téríteni akar, és máris egy szektagyűlés kellős közepén találja magát, máris beavatott és már vonatozik is egy erdélyi faluba Gyurit, a szektavezetőt kísérve, Pattantyús Bencével, aki népi öltözékben épp egy tánccsoportba tart. Gyuri új hívőket akar találni a harmadik vonalas Biblia-értelmezők (egyszerűsítve: ők azok, akik szerint egy kisbolygó hamarosan meg fogja semmisíteni a Földet, ekkor csak az juthat a mennybe, aki velük van, máskülönben elkárhozik) meglehetősen sajátos közösségébe, kevés sikerrel, össze is ugrik a helyi pappal, Andris meg ugyanazt csinálja Ibolyával, amit vele is tettek: míg a nő szerelmet vall, ő kérlelhetetlenül meg akarja téríteni. Aztán jön az apokalipszis.

Jó, nem apokalipszis, csak kicsit kivetkőznek magukból a szektások és mindenkiből előtör minden elnyomott gondolat – és most nem lövök le poént. Amúgy Pintér szövege tele van szellemes ötletekkel, jól ütemezett magyarázkodásokkal, félreértésekkel, és persze, későbbi darabjai sokkal kiforrottabbak, komplexebb, szerves egészek, de mind a szöveg, mind az előadás jól ütemezve oldja fel a nézőt – a mini-kisbolygós villogó kitűzőtől a felfújható medencén keresztül a fülsértő hitgyülis zenéig minden van.

A Darvas Benedek, Pelva Gábor és Nyíri László alkotta zenekar nagyon autentikusan játszik direkt gagyi, roncsolt, szentségtől átitatott popmuzsikát és vérpezsdítő népzenét egyaránt, Horgas Péter jelzésértékű minidíszlete autentikusan idézi fel a különböző közeget és az öltöny kontra falusi viselet mentén elváló jelmezek is kifejezőek az egyes közösségekre nézvést.

Mindenképpen kiemelkedő a Tamási Zoltán által kegyetlenül pontosan és találóan, öniróniával, humorral, de mélyről fakadó kiüresedettséggel fogalmazott színikritikus, aki színész akart lenni, de nem lett, és ezért minden színészen kegyetlen bosszút áll – Tamási játéka nem légből kapott humorbomba: van abban valami önkritikus őszinteség, amikor a színészek gyarlóságáról beszél. Ettől aztán kialakul valami olyasmi érzés az emberben, hogy jó, jó, nézzük ezt az előadást, de hihetünk nekik tényleg? Így pedig még több a kérdés. Tamási falusi figurája is jó ízléssel dülöngél a kiszámíthatatlanságban.

Thuróczy Szabolcs papja finoman, emberien lebbenti fel féltett titkát, hogy hite csak pótlék, a vágy igenis mindent legyőz – Enyedi Évával alkotott amerikai hittérítő kettősük pedig kifejezetten autentikusan, vagány angolsággal szólal meg. Friedenthal Zoltán kérdésekkel, kétségekkel telve, apró gesztusokból fogalmazza Andrist, így általa átélhetővé és közelivé válik az egész előadás. Pintér Béla kétségeket jó érzékkel irtó, elszánt, a mondottakban csak a meggyőzés erejéig hívő, mélyről fakadóan cinikus Gyurijáról simán el lehet hinni, hogy bárkit befűz. Pintér finoman jelzi a demagógiát, de ez a demagógia mégis meggyőző, egyértelmű válaszokat ad, követhető. Deák Tamás harsányan fogalmazott pesti néptánc-fanatikusa ízléses humorral van tálalva, így semmilyen túlzás nem lesz igazán túlzássá. Szalontay Tünde Ibolyája talán az egyetlen normális ember közel s távol – normális alatt azt értem, hogy vannak érzései, hogy vállalja magát, még ha ez azzal is jár, hogy magányos. A színésznő meg nagyon emberi keretek között tartja ezt a fajta tisztaságot. De remek az összhatás is: Balogh Margit, Csatári Éva, Bencze Sándor, Baranyi Szilvia, egytől egyig jellegzetes és egyéni karaktereket hoznak, amitől mind a szekta, mind a falu lakói élő közösséggé válnak.

Azt egyébként fel lehet róni, hogy az Átrium tere túl tág az előadásnak, hogy egy intimebb közegben lehet jobban működne, nem vesznének el mondatok, aztán mégis annyira megrázó, amikor Szalontay a végén egy elment szerelemről énekel. Ettől különleges A sehova kapuja: belül érzi az ember, hogy sehova sem nyílik, illetve ahova nyílik, ott nincs semmi, és ezt a tartalmat a társulat ugyan társadalmi közegen, meg közéleten keresztül is érvényre juttatja, de a legerősebb hatása a személyességnek van. Hogy mi hogy megyünk tönkre a folytonos önbecsapásban. Közben persze egy közösségről, vagy ha jobban tetszik: egy országról is szó van, hiszen annak majd minden tagja emberi roncs lesz. Persze ez csak hit kérdése. Lehet belépni a kapun!

(2013. december 8.)