Az új fiú már nem is annyira új, másrészt profi zenész, harmadrészt meg okosan érvel, még öt perce sincsen a zenekarban, távlatot nyit a hétköznapok taposómalmát járó csapat előtt. Ki lehet lépni a támogatás nélküliségből, a fáradtságból, a rutinból, mondja. Felcsillant valami újat. Ha közéleti hasonlattal élnénk, azt mondanánk: jövőképet fest fel a társadalom számára. A hasonlatot folytatva: az új fiú bizalmat kap a választópolgároktól (mert ez a zenekar demokratikus közösségként működik), és kisvártatva kiderül: nem csak ígér, tényleg hoz. Pénzt, meghívást, versenyajánlatot – egyenes út a hírnév felé.
De mi történik az amatőr csapattal, amikor hirtelen nem önszerveződő hobbiközösségként, hanem tervszerűen üzemelő, teljesítményorientált profi szervezetként kell működnie? Amikor az – amúgy demokratikusan megválasztott – vezető a számukra meglehetősen unortodoxnak ható döntéseket hoz? E döntések magyarázhatók ugyan, van bennük logika is (noha a biztos eredmény nem garantálható ezekkel sem), csakhogy hiába teljesít jobban a zenekar, ha a szándék és az akarat szép lassan kényszerré válik, és ha megjelenik az alkalmazkodási törésvonal. A "régi" és az "új" rendszernek egyaránt akadnak hívei, a mondatok térfélfüggően mást kezdenek jelenteni, és mindaz, ami az egész értelmét jelentette, a többség számára megszűnik létezni. Innen egyenes út a pusztulásba.
Egy ilyen folyamat nem mehet végbe az emberi tényező figyelembe vétele nélkül. Egy ilyen folyamatot csak tisztán és egyenesen lehetne véghez vinni, és James (Kőszegi Ákos) megpróbálja így is csinálni, amennyire tőle telik. Éppen csak egyet nem ismer (és ez az ő tragédiája): azokat az embereket, akikből állítólag a legjobbat akarja kihozni. Míg elődei, a végtelenül korrekt Mathew (Dunai Tamás) és a méltóságteljes Philip (Kiss Jenő) a csapattagokat ismerték a maguk kis saját világával, James a szakmai szempontjait és céljait tartja szem előtt.
Ha van tanulsága ennek a történetnek, akkor valami olyasmi lehet, hogy sem a csak emberi, sem a kizárólagosan technokrata megközelítés nem jó út – a kettő csak együtt lehet sikeres, már ha lehet (erről az előadás nem beszél), külön-külön biztosan nem. Vagy legalábbis csak félsiker. De ennél sokkal fontosabbak a kérdések, amelyek – ha jól figyelünk – a mi kis közösségünkben, amit Magyarországnak (ha úgy tetszik: magyar nemzetnek) nevezünk, nagyon is aktuálisak. A legégetőbb éppen az, ami Peter Buckman darabja befejezésének pillanatában éktelenkedik a színpadon, amikor James a próbateremben (amelyet Carmencita Brojboiu egy lepukkant gyárteremben helyez el) visszaadja a karmesteri pálcát Mathew-nak, csakhogy ekkor már nemigen van kinek vezényelni: mi lesz most? Van-e folytatás vagy újrakezdés? Ha igen, melyik úton? És vajon képes erre Mathew? Vagy bárki más? Egyáltalán: akarják ők ezt még?
Cseke Péter rendező nem állít a színpadra semmiféle kitett párhuzamot, éppen elég az, hogy az angol darab angol szereplői klasszikusan jellegzetes magyar jelzések és feliratok közepette játszanak, és a huszadik század hazai formavilágából ismerős székeken ülnek. A gondosan ritmizált történet azonban a teljesen általánosítható felvetett kérdések mentén érvényessé válik a kecskeméti teátrum nézőterén is. Cseke klasszikus színpadi nyelven fogalmaz, pedig a darabnak igen jót tenne némi színházi beleborzolás, mert helyenként sajnos túlontúl lassú, ehhez a sebességhez képest azonban a szereplők igen általánosak maradnak, amiről az igen tehetségesen koreografált társulat – akik egyénileg és az összhangzatot tekintve is hitelesen képviselik típusaikat és rajzolják meg mikrotörténeteiket a színen – nemigen tehet. Az előadás így is túlmutat a történetmesélésen, ám a szereplők kibontása még közelebb hozhatná hozzánk ezeket a karaktereket, amelyek így nem válnak a mieinkké, csak ismerősekké. A 2 óra 20 perces előadás így egyébként arányos, de ha lett volna még ötlet az egyes figurákhoz, biztos vagyok benne, még ha több időt vett is volna igénybe, nem érezte volna a közönség hosszabbnak a produkciót a kelleténél.
Mindazonáltal a tapsrend is szolgál meglepetéssel, a próbajelenetek pedig kifejezetten intimnek hatnak, mintha belelátnánk valami készülésébe, miközben tapasztalhatjuk a fejlődést, a változást, és ennek is van hatása. A felvetett kérdések ettől csak erősebbek.
_(2013. december 17.)_
