Benkő Ágnes rendezése egy lineáris történetet igyekszik elmesélni pontról pontra, és bár közhelyes, hollywoodi fordulatokkal teli sztoriról van szó, magával ragadó, hogy ugyan némán zajlanak a jelenetek, az ember mégis mindent tökéletesen ért. Érti, szinte hallja min veszekszik a család, min ugranak össze az idegenek, hogy csalják meg egymást a szeretők, egyáltalán, hogy ugrik egymásnak ez a kis közösség. De most kaptam frászt: megnéztem az előadás színlapját, ahol fel vannak tüntetve a szereplők nevei és viszonyai, és elolvastam a produkcióhoz társított szöveget is.

Én egy előadást láttam egy falusi közösségről, ahol férj és feleség élnek együtt egy zsarnoki özveggyel, aki a házaspár egyik tagjának szülője lehet, a férfit imádja, a nőt gyűlöli, egy napon felbukkan ebben a házban egy ismeretlen trió, amelynek tagjai felforgatják az ott élők mindennapjait: nyilván minden férfi bepályázik egy nőt, ráadásul még egy szerelmespár is hazaérkezik, ahol a gyengébbik fél nem rest belebonyolódni a férjbe – ráadásul ez a nő tanít egy-két csábos praktikát a feleségnek, aki hát nem kicsit szégyellős. Nyilván valami befogadóhelyen játszódik a történet, valami szálláson, valahol egy faluban. Azon kicsit meglepődtem, hogy akik szerintem férj és feleség, a színlap szerint testvérek, hogy az özvegy mindkettejük anyja, hogy a falu alapvetően egy panzió lenne, amire menedékként gondolnak az alkotók. A helyzet faramucisága, hogy a lényegen mindez semmit sem változtat.

Ugyanaz az egymás iránti kiszolgáltatottság, kihasználás működik a színpadon, mint egész, a produkció ugyanazt adja ki és ugyanazok a hiányérzetek is alakulhatnak ki bennünk. Például, hogy Benkő rendezése javarészt a történet levezénylésére koncentrál, a meditatív zenén kívül – ami túlságosan is sámáni, érzetre sokkal mélyebbre lövi a sztorit, mint amennyi egyébként benne van (színházi gesztussal és hatással nem nagyon számol a produkció) – vannak még félig elnagyolt bútorok, amúgy csak fekete tér, amivel persze semmi gond nem lenne, ha az akusztikus réteg nem fordítaná darkos érdektelenségbe az Asyliumot. Arról nem szólva, hogy egyáltalán nem finom, ahogyan a jelenet, sötét, következő jelenet, sötét, következő jelenet típusú, meglehetősen monoton és ötlettelen gesztussal össze vannak kapcsolva a jelenetek. Pedig sokkal több lenne ebben.

A szereplők csak a végére fáradnak el egy picit, ekkor érezhető, hogy gyengébbek a mozdulatok, nincs bennük az a kezdő svung. Nagy Zsuzsi, Ziembicki Dóra, Nagy Péter István, B. Péter Pál, Bruckner Roland, Kazári András, Pesti Arnold és Hajba Beatrix egytől egyig a partnerre és saját gesztusaira figyelve van jelen a színen. Ez a figyelem viszont olyan nagy, akkora a koncentrálás, nehogy egy óvatlan gesztuson kapjuk a szereplőket, hogy nem alakul ki közöttük valós viszony – talán ezért is nézhető félre a főbb szereplők kapcsolata. Nem hatnak egymásra, a mozdulatok történetén kívül sehol semmi kapcsolat, még fizikailag sincs igazán, ami egy táncelőadásnál több, mint furcsa. Mintha valaki direkte nem akarta volna, hogy valami viszony legyen a színen – egyedül Pesti Arnold és Hajba Beatrix katona-szerető kettősében üti fel magát a lélek.

Azért kár, mert miközben a jelmezek gond nélkül mesélnek társadalmi helyzetről, és rengeteg energia ég el az egyébként nem könnyű egyensúlyi helyzetek, kontaktok és verekedések gördülékenyen laza megvalósítására, arra már nem futja figyelemből, hogy előadás legyen az előadásból. Pedig pár mozdulattal és pár jelenettel kevesebb ezúttal sokkal többet tudott volna adni, és nem csak a megkapóan energikus és kétségtelenül elszánt munkáért járna az elismerés, hanem egy sodró előadásért is. Ehhez persze az sem ártana, hogy a történet felvállalja közhelyességét, érzelmileg dúsított, szappanoperai fordulatait, és ne akarjon mélységeket bejáró köntösben tündökölni, ha egyszer egyáltalán nem olyan. És akkor talán a néző is jobban viseli a klasszikus jelleget, a formátlanságot, talán egy-két színházi ötlet is becsúszik a színpadra, nem csak a kézenfekvő szituációk, és akkor talán arra is rátalálunk, hogy mi nyújtana menedéket ebben a folytonosan egymás ellen elkövetett életélésben.

(2013. november 15.)