Sam Bobrick és Ron Clark, amerikai szerzőpáros darabja – nevezzük inkább történetecskének – egy faékegyszerű szituációt dolgoz fel: van egy gazdag férj (Paul), egy magányos feleség (Arlene) és annak egy fogorvos szeretője (Mitchell), akik csapatba verbuválódva hol Pault, hol Mitchellt, hol pedig Arlene-t akarják kinyírni. A limonádé-sztori sok mindent megenged: belefér némi házastársi évődés, romantikus elvágyódás, szívtelen bosszú – szóval a szerelmi lét számtalan változatán és érzelmi viharán el lehet lamentálni a balatoni ég alatt. Illetve el lehetne, ha nem úgy tűnne, Mitchell csak azért fogorvos, hogy a „tömöm a feleséged” című ízléstelenség számtalan változatát a végtelenségig lehessen replikázni, ha a szövegek bármilyen szinten is dialógus-szerűek lennének (nem tudom, hogy eredetileg is így van-e, vagy mindez csak Szöllősy Judit fordításának mellékhatása), az egymás iránt érzett akármi helyett ne lenne sokkal fontosabb a csirkeevés, mint poénforrás, ha lenne egy pillanatnyi utalás is a szituációkban a viszonyokra vonatkozólag. Miért unta meg Arlene Pault? Miért unta meg Mitchellt? Miért pont ez a nő kell Paulnak? Satöbbi, satöbbi, satöbbi... Mert színházat, vérdrámától happeningig, enélkül nem igen lehet csinálni.

Mira János díszlete tulajdonképpen bármelyik belső térben játszódó párszereplős drámához passzolhatna mint háttér, és ugyanúgy nem zavarna semmilyen vizet. Nyilván nem a látvány miatt ülünk itt, de azért legalább a falakat kifesthették volna valamilyenre, hogy az ember ne kapja félre a szemét, amikor tekintete véletlenül arra téved. Tordai Hajnal jelmezei a karakterekhez reflexszerűen passzolnak, és hasonlóan semmilyenek mint a díszlet – azt nem értem, hogy a hűvös téli estén miért csak a férj van felöltözve a hideghez, feleség és szerető meg mintha egyenesen a budapesti negyven fokból jönnének. De mindegy is, kit érdekel a gagyi szöveg, a nem létező helyzetek, a hervasztó látvány, úgyis a színészeken múlik minden.

És ha Bajor Imrén múlna, akkor meglepő jókedvvel távozhatnánk a harmadik felvonás végén. Bajor kisujjában van a poentírozás: tökéletesen tudja a hangsúlyokat, és még ezzel az egyáltalán nem vicces szöveggel is játszi könnyedséggel mozgatja a nevetőizmokat, ez nem kis tudás – hogy mit csinál Paul karakteréből, azt azért hagyjuk, mert láthatóan nem állt szándékában bármit is kezdeni vele, Bajor mindvégig önmaga. Ellenben Csonka Andrással, akinek nagyon is szándékában állt kezdeni valamit Mitchell-lel, minden mozdulata karakterformálás, a figura macsóságáról próbálva meg számot adni, de helyette egy merev, ál-menősködő, lelkiismeretes, nem létező instrukciókat is végrehajtó gép lesz a fogorvosból. Dobó Kata is nagyon játssza Arlene-t, nagyon csábos, nagyon végzet asszonya akar lenni a figura, de leginkább csak az erre való törekvés és némi színjátszós jelleg valósul meg. Arlene akkor lesz igazán valamilyen, konkrétan ízléstelen, amikor Dobó az ágy szélére vetve magát, teljes panorámára terpesztve, arra szólítja fel a vele szemben álló hímnemű egyedet, hogy lesz szíves ipartempóban olyat tenni vele, mint a fogorvos a lyukas foggal. Balázs Andrea úgy mondja el Nancy cinikus, ironikus, életunt szövegeit, hogy azokban nincs se cinizmus, se irónia, se életuntság, csak központozatlan mondatok, Földvári Péter tíz másodperces jelenését – ami sötétben történik – csak azért említem meg, mert meghökkentően ciki Howardként elkövetett színpadi sétája: egyszer csak azt hallja az ember, hogy „Mit akarsz? Na, de miért hívtál ide?”, kb. olyan módon hangsúlyozva, mint amikor egy diszlexiás, dadogós, beszédhibás először próbálja meg elolvasni a Halotti beszédet.

Mégis az előadás egyik legnagyobb hibája, hogy miközben átgondolatlan, esetlen és rossz értelemben vett amatőr szinte az egész (az akasztófakötéllel való játék például elképesztő: Paul nem tudja megkötni a hurkot, erre Mitchell közli, hogy majd ő, Csonka András pedig hátradobja a jó tíz méter hosszú kötelet, elővesz egy egyméterest, hurokkal a végén – arról ne is beszéljünk, ahogyan Dobó eljátssza, hogy leesik az akasztófáról: lelép, majd összekuporodik), megpróbálja elhitetni velünk, hogy mindez kvázi reális, Verebes megpróbálja eljátszatni a színpadon lévő emberekkel a történetet (ehhez képest ciki, amikor Paul arról beszél, hogy csuromvizes, Bajor meg sivatagszárazon áll a színpadon), egyáltalán nem számolva azzal, hogy Sam Bobrick és Ron Clark darabja paródia, önmagában komolyan vehetetlen, egy viccözön, ami csak önazonossággal, vagy rengeteg ötlettel és jó értelemben vett, kreatív lazasággal képes vicces lenni.

Nem a szórakoztatás a baj, hanem az, hogy mindez olcsón, a nézőkkel egyáltalán nem törődve, színházi alapvetésekre fittyet hányva történik, olyan „legyünk túl rajta, ezeknek mindegy, úgyis nevetnek” módon. A mórikázósra megrendezett tapsrend, amikor humoroskodva, különböző tárgyakkal játszadoznak a szereplők, na az konkrétan vérciki. Arról nem is beszélve, hogy a láposlopotyai színkör nyári önkéntes hobbi színházcsinálói, tűző napon, lécekkel körbekerített színpadon, a hátsó kertben nem fejeznek be azzal a mondattal előadást, hogy „Most gondolkodj az élet értelmén, baszd meg!”. Ez akkor sem lehetett vicces, amikor azt gondolták, hogy vicces. Ebből tökéletesen látszik, ki mennyire gondolta komolyan ezt az előadást. Senki és semennyire.