Sütő András drámájára ez végig igaz: nem az, aminek látszik. Mert úgy látszik, mintha a második világháborúról beszélne, de inkább a Ceaușescu-diktatúra és a két korszak átfedése foglalkoztatja; úgy látszik, mintha emberi sorsokat ábrázolna, de inkább erkölcsi téziseket fogalmaz meg; és úgy látszik, mintha a színházról beszélne, de inkább a művész és az irodalmár felelősségét és szorongását firtatja egy államhatalmi szituációban. Szász János rendező pedig mindehhez azzal a szimpatikus igénnyel áll hozzá, hogy mindez köztünk, itt, ma Magyarországon játszódjon, és Sütő darabjának felvetéseit, valamint az eredetinek nem mondható, de mégis minden korban fontos megállapításait úgy szólaltassa meg, hogy annak jelenidejű relevanciája legyen, és ez alaphangulatban kétségtelenül sikerül is.

A Román Nemzeti Színházban Hoffmann Juliusz lágert megjárt színész-író-rendező darabját próbálják, akinek saját drámája kísértetiesen hasonlít főhőse drámájára. Juliusz túlélte a legszörnyűbbet, és ezt akarja megmutatni, Szász János pedig Juliusz darabján és korán keresztül a diktatúra szellemének ábrázolását akarja behozni a Váci utcai teátrumba. Vereckei Rita díszlete ennek szellemében épül fel: a színpadkép gyakorlatilag a nézőtér folyamatosan szűkülő folytatása, amely egy krematóriumban végződik, kifejezetten klausztrofób teret biztosítva ezzel a játéknak – pusztán a dizájnelemként használatos kicsi kijelzők nem találják a helyüket a közegben. A nézőtér és a színpad összekötését Szász egyéb módon is egyértelműsíti, a karhatalmisták/neonácik üvöltése a foyer-ból szűrődik be, a Román Nemzeti Színház pedig a Pesti Színház, így a securitatés rendőrök és mások is innen érkeznek. Az előadás kezdetben jól egyensúlyoz a darab, a darabbéli darab és a jelenidejű színházi előadás között, van, hogy durván, van hogy észrevétlenül fonódik egyik a másikba, de az egészen biztos, hogy a konstrukció addig erős, amíg egyensúlyozni kényszerül, és ez döntően az első felvonás. Utána átveszi a játékos forma helyét a mondanivaló és a drámai hatáskeltés, amely rányomja a bélyegét a darabra és a játszókra is.

A láger szörnyűségeit ugyanis nem nagyon lehet úgy megmutatni, hogy a színészek - meghatódva a játszott karakter borzalmas elesettségén és megalázottságán - roppant látványosan szenvednek és rettegnek, remegnek, megtörten mozognak, kiabálnak, szipognak és minden egyes kegyetlen helyzetbe teátrálisan alámerülnek. Teátrálisan, és ekképpen elsősorban illusztratívan, megelégedve a kézenfekvő eszközökkel. Ez a darabbéli darabra igaz, ott ugyanis tényleg a lágerben vagyunk, ahol Dr. M. – ő nyilvánvalóan a mézes-mázos barbár hentes Dr. Mengele alteregója – dilettáns kísérleteit végzi, amihez a rabokból verbuválódott _Sonderkommando_ adja az asszisztenciát, így elég sok felület adódik ahhoz, hogy konfrontálódjon a megalázó a megalázottal. És amíg Sütő András és a játszó társulat nem rendel mindent alá e borzalom illusztrálásának, addig ez szépen tud rímelni Ceaușescu Romániájára, a darabbéli darabot készítő társulatra, és egy 2013-as színházi társulatra úgyszintén, hiszen mindegyik síkon egy láthatatlan hatalmi önkény nyomja rá kire a cselekvés jogát, kire a cselekvés kényszerét.

A darabbéli darabot próbáló társulat megformálását a Vígszínház társulata még mértékletesen és a jelenidejű áthallásokat komolyan vehetően megfogalmazva tudja megmutatni, Fesztbaum Béla Hoffmann Juliusza folyamatosan csúszik bele a saját maga teremtette ál-valóságba, hogy aztán végzetesen összekeverje a valós valósággal, és a lágerbéli karaktere, Manó egyre inkább átvegye a hatalmat Hoffmann Juliuszon – Manó a darabbéli darabban egyre mázosabban moralizál, és Fesztbaum erre játszik rá, feleslegesen. Hegedűs D. Géza megtartja Frank Aurél színházigazgató titkát, és nem tudjuk meg, valójában besúgó-e vagy sem – Dr. M., a geilkedő Sátán szerepében azonban érthetetlenül sokat, melodramatikusan dagonyáz. Molnár Áron az üldözött kamaszt formálja meg Hoffmann Tamás szerepében, aminek egy az egyben való átültetése a darabbéli darabra még akkor sem tűnik jó ötletnek, ha neki szerep szerint is olykor ki kell szólni a darabból, így ugyanis egynemű marad. Tornyi Ildikó Erikaként főleg a vezető színésznő pozícióját jelzi, a szexrabszolgaságra kényszerített Krisztina szerepében azonban főleg hollywoodi érzelemklisékhez nyúl, amiből annyira pulzál a megrendíteni akarás és a saját tragédiájában való szörnyülködés, hogy nekünk már nem is nagyon kell ezekkel foglalkoznunk. És mivel a komplett második felvonás – tényleg csak kisebb megszakításokkal – már a lágerben játszódik, ezért a többsíkúság megszűnésével a melodráma veszi át a vezető szerepet, amit főleg Telekes Péter bohózati elemekkel is kicsipkézett, de cseppet sem elemelt securitatés tisztje tud ellenpontozni. A Vígszínház társulata egyébként könnyen és pontosan mozog az előadás különböző valóságai között.

Szász János rendezése nem irtózik a giccstől, és ez egyáltalán nem baj, mert egy durva történet szikár világát ilyen markáns zenei és szcenikai világgal jól lehetne támogatni, ehhez viszont az kéne, hogy a melodramatikus klisék pontos keretek között támogassák az előadást, ami ma este elsősorban színészileg nem történt meg. Ebben az esetben ugyanis sokkal inkább fog hatásvadászatnak tűnni minden, mint valódi drámának, és erre a hatásvadászatra Sütő tandráma jellegű téziskaraktereinek tézismondatai is elsősorban rájátszani tudnak csak.

Ezzel együtt a társulatban láthatóan valódi igény van arra, hogy a máról beszéljen, sőt, talán még merésznek is lehet mondani a darab- és témaválasztást, azt pedig feltétlen érdemes kiemelni, hogy arról, amiről beszélnek, nemcsak hogy érdemes, de ma Magyarországon egy kőszínházak kell is beszélnie. És ehhez Az álomkommandót még csak közhelyes választásnak sem lehet mondani, mert Sütő András konstrukciójában színházilag sok lehetőség van, és ritkán látható színpadon. Éppen ezért is kár, hogy az előadás minél inkább közeledik a végéhez, annál egysíkúbbá és közhelyesebbé válik, és egyre inkább az tartja össze, hogy erre a lágerek rettenetére minden jó érzésű ember csak nemet mondhat, és ezt ma sokkal inkább szem előtt kell tartani, mint az elmúlt közel 70 évben bármikor. De eközben kicsit megfeledkezik az előadás arról, hogy eredetileg három síkról indult, és abból a másik kettő legalább ennyire érdekes lett volna. Mi egy úton vagyunk rajta, és igaz, ami igaz, már nagyon nem a startvonalnál. Az ember szerepe ebben a közegben már húsba vágó kérdés. És most még fontosabb is talán, mint a végkifejlet.

_(2013. november 19.)_