A világon semmi baj nincs azzal, ha filmből készül színházi előadás, de ha egy évadban sok ilyen van, az már valamit jelez, mondjuk ha hat nagyszínpadi bemutatóból három ilyen van, az már utal arra, hogy errefelé "könnyíteni" kell a repertoáron, meg "nyitni" a közönség felé. Persze jobb, ha egy filmből készül jó előadás, mintha irodalmi vagy színházi alapanyagból rossz, noha a vállalás kevéssé tűnik invenciózusnak.
A Csiky Gergely Színházban amúgy ez a helyzet, hatból három, A király beszéde mellett a Hippolyt, a lakáj és a Tizenkét dühös ember (bemutató március végén) is filmből jön, és kétségtelen, hogy ezzel könnyebben jön a siker, mint mondjuk egy veretes Shakespeare-rel A siker jön is, Funtek Frigyes (ismét moziadaptációban) könnyeden bonyolítja a filmes jelenetekben gondolkodó, az eredetihez képest némileg kibővített dialógussorozatot, amely produkciónak a legnagyobb szerencséje, hogy Hüse Csabát találták meg a főszerepre. Ugyanis Hüse elegáns, de nem karót nyelt, a protokollban is emberi közvetlenséget találó, kétségeit elrejteni nem tudó, eredendően szimpatikus és morális színpadi alakja maga Bert (kizárólag barátainak: Bertie), a yorki herceg, aki számos frusztrációjából, örök másodikként való létezéséből, alkalmazkodási és megfelelési kényszeréből adódó beszédhibájával, a dadogással kell leszámolnia, mivel maga lesz az angol király, s nemigen szeretné, hogy e problémát felhasználva mindenféle szürke eminenciás irányítsa helyette az országot a közelgő második világháború politikai kavaraiban.
Mert erre akad jelentkező Lang érsek személyében, őt Spindler Béla adja, sejtelmesen öblöget, gonoszul néz, szóval minden adott eszközzel játssza a fondor egyházfit, de valahogy minden mozdulatán a bizonytalanság hagy nyomot, hogy ez választott színészi eszköz-e vagy rendezői utasítás, esetleg magánmanír, nem olvasható ki, az viszont igen, hogy már az attitűd is reménytelenné teszi, hogy komolyan vehessük, hogy Lang bele tud szólni ebbe a játékba. Különösen, hogy ellenfelét, a színészként sikertelen, beszédtanárként azonban igen tehetséges ausztrál Lionel Logue-t Sarkadi Kiss János magabiztos lezserséggel adja. Hüse és Sarkadi Kiss egymással zajló játéka az előadás veleje, Myrtle (Varga Zsuzsa) derült égből villámcsapásként érkező nyafogó hazavágyása (ti. Ausztráliába) vagy éppen Bertie és a nettó kurvaként beállított Simpsonné (Varga Inci) után vágyakozó, a nácikkal szimpatizáló angol playboy-király, David (Kelemen József) kétféle világnézete egymásnak feszülése semmiféle színházi hatást nem visz a játékba, csak el van mondva. Egymásnak feszülés már csak azért sem lehet, mert a jó jó (még ha szabálytalan vagy túl szabályos is), a rossz meg rossz. És ez meg van mondva.
Pedig milyen jó lenne, ha ezek nem vázlatok lennének, hanem emberek, így tétje is lenne az egyébként korrektül folydogáló történetnek. De nincs – Hunyadkürti György V. Györgye ugyanúgy egy jelenés, mint a Lecső Péter alakította Churchill, ám az ő jelenlétük legalább elég arra, hogy felvillantsák: az ő sztorijuk lehetne legalább ennyire érdekes, mint Bertie-é, Nyári Szilvia Elizabeth-je sajnos menet közben kikopik a történetből, Karalyos Gábor Stanley Baldwinját pedig legfinomabban a színtelenség minősítésével lehet illetni.
Hüse és Sarkadi Kiss azonban elviszik az estét (miután megszabadulunk annak az emléknek a pár perces kísértetétől, hogy Hippolyt és Schneider úr beszélgetnek egymással a színpadon), még drukkolni is lehet Bertie-nek, hogy legyen meg az a rádióbeszéd, nem zavar ebben Csík György színházilag általános amfiteátrum-díszlete, nem zavarnak a karikatúra figurák sem. A happy endet nem zavarhatja meg semmi, a film véget ér rendben, mehetünk vissza az életünkbe, ha már eddig kívül voltunk. De ne aggódjunk, hamarosan újabb filmet fűznek be.
_(2013. december 28.)_
