Ez a baj. Becsomagolják a százszor látott alapot egy köntösbe. Persze a köntöst leveszik, és csak az marad meg, hogy a szerelem miatt lesz ármány, és nagy ármány kell, mert hatalmas úr a férjem. Ankica, így hívják a feleséget. Lehetne bárki, hisz a keretet felejti el Rusznyák Gábor rendezése. Azt, hogy ez egy egészen más világ, ami kínálja a lehetőségeket. Megmutatni ennek a balkáni gonoszkodásnak az élhetetlenségét, amit folyton palástolnak a pompával. Akkor talán még azt is megértenénk, miért akarja a feleség likvidálni a férjet. Így csak annyi derül ki, hogy van egy teszetosza hülyegyerek, aki a nő szeretője - és előbbi felkér minden jöttmentet, tessék szépen megölni az urat. A maffiára, a svihák életmódra csak Debreczeni Borbála díszlete emlékeztet: eklektikus berendezés, medveszőnyeg, bőrfotel, faasztal. Lássák az emberek, pénz van a háznál, más nem számít. Az kellene, hogy hasonló módon folyjon a játék. A helyzetből szülessen a poén, ne utóbbira alkossanak helyzeteket. Mert hiába van minden olyan precízen komponálva, ha nincsenek kihasználva a szituációk. Bejön az ágyas, virág van a kezében, erre ott terem a férj, és egy mondat, ugrás a következő jelenetre. Ez ilyen formában nem szül jellemeket, maradnak az egyarcú figurák. A szerencsétlen sofőr, a szerencsétlen rendőr, a tönkretett exkommunista.
Harminc perc. Ez kell ahhoz, hogy másként figyelje az ember, amit lát. Megjelenik a Kobra. Akitől mindenki várja a sikert. A legendás gyilkológép. És pápaszemes. Tíz centire nem lát el. Persze ez nincs sehol leírva. A kép teljesen más róla. Menni is alig bír. Ez a nagyszerű az egészben, ezért kezdünk el igazán nevetni. Mert van egy prekoncepció, amivel teljesen leszámol Rusznyák. A látszat és a valóság kettőssége. Ami a vállalkozónál nem, itt megtörténik. Lehet nagyokat derülni, amikor megbotlik, a másik derekát nézi a feje helyett. Ezt amúgy nem vallja be, ő tartja a mítoszt, a legnagyobb gyilkos. Azonban nem csak a karakter érkezik, mondhatom, szinte minden megváltozik. Igazából filmen már unalomig ismert az akció-vígjáték, színházban ellenben megcsapja az embert. Hotelben vagyunk, és a Kobra gyilkolni készül. Forognak a szobák, isznak a bárban, és mindenki szerencsétlenkedik. Feszültség, mert nem lehet tudni, sikerül-e a merénylet.
Nem sikerül. Kár, mert remek jelenetek után lehetne felállni, kabát, irány a kijárat, és hamarabb hazaérne az ember. Így meg jön vissza a szerelmi szál, egy fárasztó embervadászat, ami inkább minden helyzetben bevethető poénok pufogtatásában merül ki. Nem is működik. Azon kellene nevetni percekig, hogy a gatya ráragadt a nőre. Megint csak visszaértünk a villába, minden megváltozik, ez a komédiák receptje. A színészek – Schell Judit ravasz és más világot hajszoló felesége, Pindorch Csaba mindig gyáva asszisztense, Hunyadkürti István múltban merengő parasztja és Szabó Győző Kobrája, a helyzetekből győztesen távozó balfácán – láttatják, hogyan fordulnak meg a viszonyok, fuccsolnak be a tervek. Közben akad pár dolog, amit nem ért az ember. Például: Fodor Annamária Tonkája miért marad egyszerűen egy tipegő robot? Lehet, valahol megvan a válasz.
Az mindenkinél észrevehető, hiába akar kezdeni valamit a figurájával, feloldhatatlan ellentétbe kerül a rendezéssel. Például Szombathy Gyula Juraja, aki azért megteremti a pénz és a szerelem között állandóan őrlődő vállalkozót. Vannak dalok (zeneszerző: Rusznyák Gábor) is. Ezeket meg el kell énekelni. Ami nehezen megy. Nem mindenkinek sikerül úgy humorba fordítani ezen pillanatokat, mint Szombathynak vagy Szabónak.
Sajnálatos az is, hogy valójában ez az egész nem hozzánk szól. A végén felmutatják, a kisember viszi el a balhét, a nagyok oldalt kisétálnak. Persze lehetne ez a Rózsadombon, de nem ott van. Történik valamikor a huszadik század végén, írja az előadáslap. Milyen igaz.
_(2013. december 8.)_
