Kiss Csaba fordításában Büchner darabja élő, érthető, könnyen mondható szöveggé válik, mindvégig világos tétekkel és karakterekkel. Bár az átdolgozás során jócskán elvesztek részek és szereplők az amúgy is töredékes darabból, ugyanakkor érkeztek új, hozzánk sokkal egyértelműbben kapcsolódó szálak (dramaturg: Ari-Nagy Barbara). Felduzzadt például az Ezreddobos szerepe, aki nem egyszerűen elhappolja Woyzeck szerelmét, de lenyűgöző fizikai adottságainak és duzzadó izmaiból, explicit szexualitásából szippantott önbizalmának hála maga a megtestesült kortárs férfiideál. Hasonló aktualizálás még például a vissza-visszatérő hárdkór diszkó képe. De ugyanilyen finoman és az alapérzésről árulkodóan illeszkedik a darabhoz Pilinszky János felvezetésként elhangzó Apokrif című verse, vagy a megpróbáltatások sorát záró hatásos mese-szerűség.

A sztori veleje és lényege maradt: Woyzeck, a derék és állandóan kritizált és lenézett katona, aki a napi gyakorlatozás mellett némi pluszbevételért aláveti magát egy eszement orvos kísérletezéseinek (a fő kérdés, hogy mi történik egy emberrel, ha kizárólag borsóval tömik) és átjár a kapitányhoz generálborotválásra, közben még némi társaságot is kell nyújtania – meg amúgy: általában el kell tűrnie feljebbvalói megalázó, lenéző megnyilatkozásait.

A kérdés: mennyit tűr egy ember. Woyzeck Béres Attila rendezésében nem keveset és nem kicsit, szinte végtelennyit, sorjáznak is a hatáselemek: a töménytelen mennyiségben befalt borsó, a külön atomerőműről, végeláthatatlanul üzemeltetett futópad, a vállzsibbasztó mennyiségben lenyomott fekvőtámasz, a vízzel telt plexikád, ami a végére vértengerré változik, a dübörgő techno, a jelenetenként felrianó jelzőhang. Utóbbi amúgy izgalmasan fonódik össze a gyereksírással, mintha Marie és Woyzeck gyermeke, a sosem látott, ringatott kis lény csak egy idegesítő kis béka lenne, de talán ebben a közegben inkább az egyik fő frusztrációs elem, hiszen a szülők javarészt érte nyelik le, amit lenyelnek és érte hoznak áldozatot – bár az előadás szempontjából sokáig ez inkább mellékes motívum, és látszólag nem kap különösebb központi szerepet.

Sokkal inkább a címszereplő a fontos, és az, amit elvisel. Görög László alakításában mindvégig visszafogott, csöndes, minden idegszálában feszült és halálosan fáradt ember ő, akinek akaratereje szinte végtelen, az esze is a helyén van, amíg úgy érzi, van miért belehalni a mindennapokba. Csak hát a belehalás közben az vész el és arra nem jut energia, _amiért_ mindez történik. A színész remekül érzi az egyensúlyt a befelé fordulás és a kifelé játszás között, Woyzecknek úgy kapjuk meg minden pillanatát, hogy Görög jóformán alig használ eszközöket – arról nem is beszélve, milyen fizikai megpróbáltatásokon esik át. A pontos munka eredménye egy mindvégig izgalmas, de minden mozdulatában teljesen hétköznapi, egyszerű ember, akinek nincsenek nagy vágyai, csak élni valahogy. Talán még Görögnél is markánsabb a Harsányi Attila által a legutolsó rezdülésig is tűpontosan megformált Kapitány, az önostorozó filozófus, akinek fennkölt gondolatai kizárólag egy kitalált, önmagára szíjjal erőltetett erkölcsös élet iránti (ál)naiv vágyakozásból fakadnak. Mindehhez pedig humor, energia és ötlet is társul, mindvégig.

Simon Zoltán minden apró sejtjével a lehető legelszántabban dühöng az Ezreddobos szerepében, akinek végtelen üressége és közhelyessége ezáltal majd' konkrétan tapinthatóvá válik, Simkó Katalin Marie-jából elsősorban a vágy iránti vágyakozás látható, nem kapunk döntéseire utaló jeleket, és az sem derül ki, miért pont Woyzecket választotta. Nemigen világos, hogy Andresre, azon kívül, hogy legyen, aki végignézze Woyzeck tébolyult kitöréseit, mi szükség van az előadás szempontjából, és erről a remek énekhangú Ódor Kristóf sem ad számot. Bár Dénes Viktor jó ritmusérzékkel és következetesen üzemelteti a Doktor karakterét, azon mindenképpen veszít az előadás, hogy a Woyzecket fizikailag leginkább gyötrő, és leginkább megvető figura tulajdonképpen csak önmaga paródiája, valós tétektől és szándékoktól mentesen – lehet bármily pontos a figura, egyszerűen elüt az előadás egészétől, pláne a Kapitány súlyossága mellett válik teljesen téttelenné.

A Béres Attila és Sáfárik Tamás tervezte, egyszerre gyárnak és katonai bázisnak látszó, hideg vaselemekből és nejlonfüggönyökből összeállított tér érzékletesen frusztráló közeget teremt. Bozóki Mara jelmezei pedig a maguk egyszerűségében jelzik az adott karakter pozícióját, társadalmi rangját vagy éppen érzelmi világát.

Woyzeck persze megzakkan, de nem a borsó győz, vagy a mindennapos agymosás, hanem hogy elveszik valami alapvetően fontos, amiért kiállta mindezt. Látványra persze nem finom a véres kád képe, ahogyan nem finom a benne állatként kéjelgő betépett bulizók látványa sem, de az előadás mindvégig következetesen bánik a formai nyersességre való törekvéssel.

Aztán az egyébként mindvégig némán és inaktívan jelen lévő kapucnis megmutatva arcát elmond egy mesét (Molnár Sándor Tamás színesen és mégis egyszerűen fogalmazza a zárótörténetet, hagyva, hogy rajta keresztül az előadás önmagáért beszéljen) egy fiúról, aki egyedül nőtt fel, a szülei elvesztek – és már nem Woyzeck maga, hanem a következményei a fontosak. Közben ott vibrál a levegőben valami elemien torokszorító, valami belülről szorongató, hogy jó-jó, hajt az ember, de hova?, minek?, mi a cél?, mi vész el közben?, megéri?, ha csak a küzdés, mikor marad idő arra, amiért a küzdés?

Woyzeck egyszer nézett körbe és állt meg, de akkor örökre. Lehet, hogy érdemes lett volna az utolsó utáni pillanat előtt is. Vagy lehet, hogy ezért a hajtás, hogy ne kelljen körbenézni? Vagy a felelősség frusztráló? Mindez végig ott munkál az előadásban.

(2013. december 21.)