Ha valaki nem tudná, az almák minden vágya az, hogy megegyük őket. Nem lekvárként, nem kompótként, hanem azon frissiben. Ők a barátaink, akiket megeszünk. Ha focizunk velük, vagy dzsemet főzünk belőlük, akkor nem tudnak kilépni az örök körforgásból, ezért szomorúak lesznek. Ez Böszörményi Gyula darabjának magva. Magva, és nem kiinduló pontja, ugyanis a szövegben bármi, amiből az almára utaló mondatot lehet csinálni, abból almára utaló termés érik be. És ahogy az almának több magja van, úgy a darab sem választ egy jól látható és végigélhető kiindulópontot. Ez a természetes burjánzás élettel teli. Hogy szemet és fület gyönyörködtető-e vagy inkább zavaró, arról lehet vitatkozni.
Kezdetben a két pesti gyerek nem barátja az almáknak, unalmasnak tartják a vidéket, az erdőt, a nagyszülőket. Sajnos nem derül ki, hogy pontosan mi is a bajuk, pedig körül lehetne járni a kérdést, hogy laptopok és tabletek előtt felnövő gyerekek mit tudnak kezdeni a természettel vagy a nagyszülőkkel. Titi és Mimi egyszerre hiányolja a szélessávú internetet, a betont és a barátaikat. Gyümimanó katicává és hangyává varázsolja őket, kusza bűbájvilági kalandokba keverednek. Ebben a burjánzásban nem lehet egyszerűen történetösvényt vágni (dramaturg: Perczel Enikő), végül a veszekedős anyuka varázsvilágbéli megfelelőjét, a Királynőt és a Királylányt is elrabló Hernyó elnyeri méltó büntetését. Anyuka pedig elmondja, hogy nem lesz többet veszekedős, nem fogja rágni a harag hernyója, nem dolgozik a nyáron, hanem apukával és a két gyerekkel tölti a szünidő további részét. Zárlatként szól egy dal: „szabadnak lenni csumajó”.
Az egyszerű történet izgalmát a varázsvilág ötletessége adja. Feltűnnek híres almák: Páris herceg aranyalmája, aki hexameterben beszél; Tell Vilmos almája nyílvesszőstül; a Hófehérkét megmérgező alma, akinek mérgezett felét a kis hangya Mimi a nagymamától kapott reszelővel lereszeli. Gyerekszereplők, felnőttek és stúdiósok oldottan játszanak együtt. Az őszinte alakítások élettel töltik meg az egyszerű figurákat. Őze Áron és Dániel Vali kedves nagyszülők, talpig fehérben Öröklét és Tudás egyszerre mindenható és infantilis párosa. Sipos Imre mókásan szenvelgőnek mutatja II. Golden királyt, Losonczi Katával párosban természetes, mai szülők. Takács Géza sok energiával, precízen játssza Tell Vilmos almáját, alakításában több lehetőség van, mint a megírt sztereotip német figurában. Papp István Gyumimanóként szabadon mozog különböző regiszterek között, oldott játéka túlzásokkal is dolgozik, sokat nevetünk rajta. Kurucz Dániel szépen hozza a fiatal hősszerelmest Jonathán herceg szerepében. A méhecske chaten ismerkedik, tabletek ide, porzók-bibék oda. Hunyadi Máté lelkesen buta, bután lelkes barnaképű Burgonya őrmester. Idegen az almák között, a végén kimarad az ötös esküvőből. Takács Zsuzsanna hatalmas pillái alól egyszerűen tűnik fel az irigység és a féltékenység Sóvári udvarhölgy szerepében.
A dalok egy-két kivétellel tisztán szólalnak meg, energikusak, jó húzásuk van, belesimulnak az Alma Együttes eddigi munkásságába Horváth Patrícia rendezése nem tesz sokat hozzá az anyaghoz, viszont praktikusan, gördülékenyen lebonyolítja az előadást. A második felvonásban szinte folyamatosan füst áramlik a játéktérre, hol nehezebb, hol könnyebb, hol kiáramlik a nézőtérre, hol nem. Zavaró, mert már az első felvonásban is sokkal több füstöt láttunk, mint amennyinek értelme, hatása lett volna. A varázslatot jelző három-négy, nézőtér felé fordított stroboszkóp használata is ugyanígy fárad el a második felvonásra. Szendrényi Éva domboldal díszlete előtt égbe nyúló, csupasz fák állnak, amik eszünkbe juttathatják Olekszandr Bilozub fáit a Vitéz lélekből Praktikusan jelzik a helyszínváltást, aprítógéppé lesznek, ide-oda lengésük izgalmas hangulatot teremt. Jelentésük nem bonyolult, ahogy az egész előadás sem az. Ahol az egyszerűség ötlettelenséggé vagy butasággá változna, oda fújjunk egy kis füstöt, és akkor nem látszik.
_(2013. november 16.)_
