A Thália Színházban vendégeskedik az előadás. Mikor bemegyünk az Új Stúdióba, két szereplő már bent ül: nagypapám korabeli apuka és anyukám korabeli lánya. Régóta várják az orvost. Szilágyi Nándor és G. Erdélyi Hermina őszintén keltik életre a két figurát. Az Apa mérgelődik, duzzog, rágyújtana. Nadežda, a lánya csitítgatja, fél ő is, riadt szemű veréb. Tehetetlennek érzi magát, ettől persze mérges lesz ő is. Minduntalan összekapnak.
Az ortodox egyház karácsonya a napfordulóra esik, így az most, a vendégjáték idején esedékes. Ez véletlen, a darabhoz ez nem tesz hozzá, hisz a játék valóságának ideje rögzített. 2009-ben járunk, Pavle pátriárka temetési szertartását sugározza a tévé. Így a vallásos nézők számára az apátlanság transzcendens szinten is megjelenik. Ami viszont mindenki számára érthető, hogy a személyes, kisközösségi történetek egy olyan társadalomba vannak beágyazva, ahol a vezető, a hatalmat gyakorló imidzse és az apaszerep egybecseng. „Kádár apánk” a ’89 előtti idők mindennapi kifejezése, az országot utána is emblematikus, az apaszerepben kevésbé vagy jobban tetszelgő emberek vezetik.
Tanja Miletić Oručević rendezését az emberi történések érdeklik. A karakterek pontosan megrajzoltak. A beszédmódjuk, mozgásuk és a jelmezek is (Lejla Hodžić) színezik, élettel telivé teszik őket. A tévében sugárzott temetés is azért lesz érdekes az Apa számára, aki nyolcvan éves, mert a pátriárka kilencvenöt volt, amikor meghalt. Debella születésnapi bulijára senki nem jön el, nem lehet ünnepelni, amikor gyász van. Egy generációnak ugrik most be a Kacsamesék, amit Antall József akkori miniszterelnök halálhíre szakított félbe. A kiskamasz lány apukája nagyon gazdag, minden pénzt megad, csak épp sosincs jelen. Pámer Csilla összetetten mutatja meg a Lady Gagára trampliskodó nőiség-keresést, a szerelemet és az apa hiányát egybemosó elmagányosodó kamaszodást. Nevelőnőjével, Aleksandrával egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Körmöci Petronella negédességből, törődésből, unalomból és csöpp lustaságból keveri ki a figurát. Az ő terepük a kamaratér bal oldala, kanapéval és dohányzóasztallal. Feltűnik itt még Ropac, a susogós melegítős életvidám iszákos, aki mindig egy nagyobb utalást vár. Csernik Árpád elveszettségből és pozitív életszemléletből merítve hétköznapi egyszerűséggel mozgatja a karaktert. Pótapja Debellának, teszi a szépet a nevelőnőnek. Debella persze szerelmes belé, a zenecsatornákon látott táncokkal próbálja elcsábítani.
A tér másik oldalán szintén újgazdag szobabelső, egy modern konyha kellékei. A középen álló nagyképernyős tévé összeköti a két teret. A két történetszálat pedig Ropac. Végre kap munkát, a parlamenti képviselő Hölgy titkára lesz. Az idősödő nő megszólalásain keresztül felsejlik a háborúkkal, apák, férjek, nagyapák halálával lyuggatott szerb közelmúlt szövete. A politikai utalásokat a szerb belügyek ismerete nélkül nem hatolnak zsigerekig. Vicei Natália alakítása komplex, a feldúlt életből építkezve próbál helytállnia a modern európai demokráciákban elvárt politikus szerepében. A vajdasági Helen Mirren, ha szabad ilyet mondani. Fia, Aleksa elvált, hazaköltözött. Ralbovszki Csaba a középkorú, felnőni nem akaró önmagára koncentráló ember alaptípusát mutatja meg működés közben. Otthon szelíd fiú, a munkahelyén, a kórházban, nagyzási hóbortban szenvedő paprikajancsi.
A kórház lepukkant, ápolók, orvosok sehol és hálapénzt kell adni. Ez lehet ismerős itthon is. A középre húzott fehér ágyak mozgatásával sok idő megy el, hiába a jó zenei bejátszások (Bakos Árpád és Pešikan Balša), döccen a ritmus. Tovább bomlik apa és lánya viszonya, van közös tévézés, percnyi nyugodt boldogság. Aztán persze máshogy emlékeznek a múltra. („– Vertél. – Nem vertelek.”) Pálfi Ervin Jokić zászlós szerepében eszementül erős belső energiákkal mutatja az apátlanságba és a háborúba beleőrült katonát. A tudata élet és halál mezsgyéjén billeg, jól szót ért a haldokló Apával. Közös jelenetük az előadás erős része.
Akár élnek, akár meghaltak, az ember számba veszi szüleit, nagyszüleit az előadás után. Hogy pont így idegeskednek a kórházban, hogy látják-e eleget kamasz gyereküket. Hogy rálátnak-e önmagukra, a problémáikra, mondjuk egy ilyen előadás segítségével, amin sokat nevetünk és mégis emberi módon tud beszélni fontos kérdésekről, az apa haláláról, hiányáról. Vidéken például sok városban nincs kőszínház, egy évben van négy szórakoztató színházi előadás a művelődési házban. Ez is apátlanság, ha a színházfater nem mond oda néha egy-egy elgondolkodtatót.
_(Thália Színház, Budapest, 2014. január 7.)_
