Mert nem alakul ki az a bizonyos forró hangulat, amit a szinopszis ígér. Fatigué és Dominique, a két dalos pacsirta az est hősei és házigazdái, nekik Edith Piaf-dalokat kellene énekelni a műsor szerint, de a lányoknak bizony a könyökükön jön ki Piaf összes dala, hiszen nekik is vannak dalaik, amikkel igénylik a nyilvánosságot, de a lokál vezetése hallani sem akar az önálló törekvések szárba szökkenéséről. A lányok cselhez folyamodnak, és eltávolítják a tulajt a műintézményből, és a mai estén bemutatkoznak a közönségnek saját műsorukkal.
No most ez a dolog akkor működik, ha az egész tűzrőlpattant, ha sors és valódi tét van a dolog mögött. Vagy nem érdemes még csak bíbelődni sem a történettel, le kell darálni, és jöjjenek a dalok, amelyek magukért beszélnek. Azonban Fatigué és Dominique dalai nem jobbak, mint Piaféi, hiába dönt pozitívan a végén a tulaj, és győz a szórakoztatóipari forradalom. Ez a forradalom jócskán visszalépésnek tűnik, pláne, ha kontextusban nézzük ezt a produkciót, és a Játékszín programján ugyancsak szereplő, kitűnő Piaf előadással vetjük össze.
Ugyanis a két dizőz nem belülről énekel, hanem moralizál és játékot mímel. Mivel a pozíciónk nem tiszta (noha az első pillanatban annak tűnik: mi vagyunk a lokál vendégei, az első sor valódi asztalokhoz ül és még pezsgő is kerül a pohárba, később azonban a darabbeli szünetben a lányok öltözőbeli diskurzusát is végighallgatjuk a nézőtérről "belesve" a kulisszák mögé), nemigen tudjuk kezelni, mit is kellene kezdenünk ezzel az egésszel, a két színésznő, Seres Ildikó (Fatigué) és Szirbik Bernadett (Dominique) ugyanis nem csupán a két énekesnő karakterét, belső harcát és egymás iránti elkötelezettségét vázolja fel, hanem portrét és sorsot szeretnének mélyíteni a bulvárból. Csakhogy ez így, ebben a formában nem igazán sikerül. Ráadásul _mi_ nem Franciaországban az ötvenes években vagyunk, hanem 2013-ban, Miskolcon, és ez a szakadék elég nagy, a selyembe-bársonyba öltöztetett Játékszín nem elégséges a híd megépítéséhez.
Talán több humorral és több önreflexivitással jobban működne az egyébként hangulatos dalokat felvonultató est (a dalokat szerző zongorista szerepében a karakteres jelenségként fellépő Regős Zsolt kíséretével), vagy ha nem mindenáron a két énekesnőről, hanem "csak" egy korról, egy helyzetről, egy akaratról, egy célról akarna szólni az előadás, amely jelen állapotában leginkább két világ között, valahol a semmiben helyezkedik el. Hiszen amiért Fatigué és Dominique harcol, az Seresnek és Szirbiknek megadatott: elmondhatnának magukról valamit a világnak, nekünk, nézőknek. De nem mondanak, csak szerepet játszanak helyette. Ez az öröm hiányzik ebből a produkcióból. Vagy az "életre-halálra" megmutatása. Vagy-vagy.
_(2013. november 28.)_
