Lehet, a történetet kellett volna lehagyni, és rájönni, mennyire kevés az, hogy a lány partra vetődik, fiú lesz, a grófnő így a fiút kezdi szeretni, akibe meg a herceg szerelmes, abba meg a lány, aki jelen esetben fiú. Nem kellene ennek ilyen érdektelennek lenni, persze, de Marton László rendezésében mégis az lesz. A tét hiányzik, legyen bármilyen feszültség is a karakterek között. Például hogy elhiggye az ember: egyszer előfordulhatna, hogy a lány marad a lánnyal, és akkor nézzen nagyot Orsino. Valamikor az első felvonásban veszi észre az ember, itt arra játszanak, hogy a Shakespeare-szöveg elviszi a hátán a jelenteket. Mintha felolvasnák a mondatokat, és akkor mindjárt jön egy fordulat, egy nyelvi lelemény, amikor le kell esni a székről, mert ezt aztán megírták. De nem megy. Valaki nagyon finoman húzza ki a mobilját, de nem, nem esik le. Hiszen nem a helyzetből következik a bravúr. Olyan ez, mint amikor nincs valami megrendezve. A jelenet a színpadon van, de mégsincs. És nem, nem a színészekből jön mindez, ott nagyjából kész vannak a jellemek, még talán akad némi ok is, mit miért tesz a szereplő. Nehéz is megmondani, mi itt a gond. Csak érezni, baj van. Ismét megy a történet, és várni lehet, hogy most akkor kiderüljön, mit keres ez itt. És csak nem.

Van, amiért mégis érdemes beülni. Igen: _szeretni_ az előadást. Amiért az szándékosan túl akar lépni a történeten. Így igazán lehet sajnálni, hogy milyen bátortalanul, és kis mértékben teszi. A másik oldalon még ott marad az alap, nem vetették a latba. Akkor aztán igazán lehetne élvezni a pillanatokat. Persze, ezek így is csak utóbbiak maradnak. Valahol a Gedeon bácsinál kezdődik. A részeg Tóbiást tolják be egy kádban, és akkor kezd szólni a dal. Hogy mi értelme, nem igazán tudom, de vicces. Ahogy az is, milyen murit csapnak a szerencsétlenek, törik minden, alatta szól a Zorba. Mondjuk, ezt bármelyik darabbal el lehet követni, mert az nem mondható, hogy ezen pillanatok adnak bármilyen gondolatot is az előadáshoz. Ahhoz több kellene, talán szervesen beépülni a többi jelenet közé. De nem találkozik ez a kiforgatás-játék magával a történettel. Meg hát az sem segíti az egészet, hogy Marton rendezése nem tartja a mértéket. A jelenet öt percig bírja, de tíz percig tart. Megtartják a nagy hatásszünetet, és nem érzik, mikor fárad a szituáció. Az ember azonban mégse fárad, hiába a három óra. Mert rendre visszatérünk oda, hogy jön a móka, a kacagás. Ez a kifordítás. Ami igazából nem is az.

Azt hiszem, ezek a popkulturális elemek bárhol elmennének. Hogy minek erre a Vízkereszt, nehéz kérdés. Ahogy az is, mit keres itt a felvetett szál, amit nem bír ki a forma. Megpendítve, de mégis ott van: álom ez vagy valóság? Furcsa, mert nem jut eszébe az embernek ez a kérdés az előadás alatt. Más kérdés se nagyon. Fárasztó, hogy a végén úgy kezelik ezt, mintha folyamatosan erről beszéltek volna. Holott talán a díszletben van valami kicsiny jelzés. Hogy akkor hány világ is van itt? Khell Csörsz díszletében függönyök vannak, amiket húzogatnak, és egyszer elöl, majd hátul játszanak. A többi elem irreleváns, hogy most milyen a kád, a pad. Helyette vannak rudak, mindenki ugrál, rohan, mászik. Az mindegy, hol. Így van ez Lisztopád Krisztina jelmezeivel is, amik egyensúlyoznak a kortárs és a korabeli öltözék között. A Bolond öltözékében találni csak valamiféle vonzó titokzatosságot.

Amúgy élvezi az ember a pillanatokat. Megvannak itt a jellemek, és időnként azt lehet mondani: ilyen az igazi komédia. Ilyen pillanatok vannak egy igazi komédiában. Meg nagyjából ilyen szereplők. Kár is, hogy érezhető a különbség a társulati tagok és a negyedéves színészosztály között. Inkább az előbbiek viszik az estét, másoknak marad a szekunder szerep. Mészáros Máté és Telekes Péter figurái magánszámból olvadnak bele az előadásba, korhely komédiások. Bata Éva Máriaként színtelenség és kiszolgáltatottság között mozgó karakter. Fesztbaum Béla Malvoliója álca mögé bújt titkos szerelmes, és még szórakoztató is, sajnálatos, hogy túlfuttatja helyzeteit. Zsigmond Emőke Oliviáját kevésnek érzem, nem látni az okokat, miért fordul meg az álláspontja. Hasonlóan vagyok Mészáros Blanka Violájával: játékossága megnyerő, látni az örök kalandort, de néha felületes a jellem. Hol a gesztus túl nagy, máskor szinte minden a szövegre van traktálva. Van azonban, akinél a jelemet nem viseli el az előadás. A Bolondot ifj. Vidnyánszky Attila játssza. A karakter misztikuma hordoz egy önmagából fakadó veszélyt. De erről itt nem sikerül beszélni.

Meg még sok minden másról sem. Van helyette vidámság. Mondjuk, _ahogy tetszik_. Csak azért van, amikor nem igazán tetszik.

_(2014. január 10.)_