Igaz, ami igaz, így legalább nem csalódik a gyereksereg a pécsi társulat Óz, a nagy varázslójában, ugyanis Schlanger András rendezésében valóban igen kevés a játék, viszont a Bognár Róberttel közösen jegyzett átiratban annál több a mondanivaló. Jó, hát az a több szám szerint kettőt jelent, de az legalább tiszta és jól érthető, merthogy el van mondva szentenciailag – hogyan máshogyan is lehetne megértetni ugye, hiszen ők csak gyerekek? Az új mű hetykén sutba dobja L. Frank Baum történetének fő motívumát – miszerint a gyáva Oroszlán, a szalmaagyú Madárijesztő és a szívét vesztett Bádogember tudtán kívül váljon bátorrá, okossá, és érzővé –, és bár dekára megvannak a jól ismert sztorielemek boszorkányostul, nyugorostul, mumpicostul, mindenestül, de ezzel együtt olyan bakik csúsznak be a történetvezetésbe, hogy a Madárijesztő helyett a Keleti Boszorkány oldja meg azt a helyzetet, amiben a Madárijesztőnek kéne az eszét csillogtatni – ti. ő jön rá, hogy a gonosz Nyugati Boszorkány ármánya a mérges pipacsmező, amely csak élőlényekre hat –, a Bádogember pedig ahelyett, hogy az érző szívét csillogtatná, egész egyszerűen szétveri a nyugorsereget, oszt jónapot. Ezzel a Dorka-vonalra marad a meglévő kettő darab mondanivaló.

Az első: mindenütt jobb, de legjobb otthon. Hogy miért? Mert. Csak. Mert így szól a szentencia. Hiába kis porfészek az a Kansas, attól még ott kell maradni, és bárki, aki ezt máshogy gondolja, „annak szalma van az agya helyén” – így mondja a Madárijesztő –, a tanítóbácsival pedig ugye nem feleselünk. Úgyhogy ez van. A másik: tárd ki a szíved, és akkor beleköltözik majd jó sok csoda. Tehát, ha már egy porfészekben laksz, amiben semmi szerethető nincsen a kutyádon kívül, akkor fantáziálgass kedvedre, úgysincs más, de az legalább otthon van. Értem én, hogy nem szép dolog elmenni ebből az országból, de ha már ezt kell mondani (mert ezt _kell_ mondani), akkor miért lenne nehéz odabiggyeszteni legalább egy darab okot, ami ezt alátámasztja a bennünk lakozó, primer haza- és otthonszeretet mellett? Csak van erről egy gondolat, ha már ennyi felnőtt ennyit dolgozott egy ilyen gyerekdarabon! Nem?

Apropó kutya. Az átirat annyiban ügyes, hogy Totót teszi meg a kansasi prológ főszereplőjévé, a kutyát meg mindenki szereti, így a gyerekek könnyen indulnak el az előadással, ami egyébként teljesen ártatlanul elcsordogál, sőt, gondolatnak az még akceptálható is, hogy a dalok klasszikus operák átirataiként hangozzanak el eredeti, új dalszövegekkel. Azon kívül, hogy az első pillanattól kitűnik, hogy a komolyzenei slágerek eklektikus zenei világa – eklektikus, mert csak a komolyzeneisége köti össze őket, amit összekötő kapocsnak nem is nagyon lehet nevezni – nem kompatibilis azzal a bizonyos musicalfeelinggel, arról nem is beszélve, hogy ezek többnyire nagyon nehéz dalok, nem csoda, hogy így Várady Szabolcs dalszövegei jellemzően a semmibe vesznek. De ezzel talán még el is ketyegne az előadás, ha nem akarna a rendező mindent megmutatni, egy pillanatig sem bízva abban, hogy fantáziával megáldott gyerekek ülnek a nézőtéren. A következetesen fel- és lerángatott vetítővászon mérsékelten igényes 3D-animációkkal illusztrálja az erdőt, búzamezőt, virágos rétet, és még a szárnyas majmok repülését is színesben-szélesvásznon látjuk, miközben a színészek a vászon előtt játsszák el, hogy eljátsszák a repülést. Matinészínjátszás folyik egyébként is, a színészek feloldódnak az öreges burleszkstílusban, bukfenceznek, kiabálnak, imitálnak tonnaszám, és különösebb erőlködés nélkül hozzák azt, ami el van várva, az pedig nem sok.

Ennek ellenére nagyon bölcsen jegyzi meg a jóságos Keleti Boszorkány, hogy azért nem fújta le a meccset az előadás elején azzal, hogy elmondja Dorkának, a cipővel simán hazajuthatna a játékidő tizenötödik percében, mert tapasztalat útján tanul az ember, és az ugye szavakkal vagy tankönyvekkel pótolhatatlan. Egészen máshogy festett volna ez az előadás, ha a saját erkölcsi tanításait tényleg komolyan is gondolja.