7óra7

A csoda nem jön
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

A csoda nem jön

2014. 01. 20. | 7óra7

Pedig a felütés, az első felvonás, a vasútállomáson játszódó rész kifejezetten érdekesen indul: a színészek – és mi magunk is – a kezdésre várakozunk, szerencsénkre amire mi várunk (az előadás) előbb érkezik, így még egy ideig nézhetjük a várakozást. Eközben van alkalmunk az alaphelyzettel, Güllen városának lecsúszottságával szembesülni, meg azzal, hogy a várva várt Klári maga a megváltás lehetősége a közösség számára. Meg látunk egy közösséget is, amely egyben van, amelyben ugyan mindenki ágrólszakadtan él (azt is hitelből), mégis összetart. Legalább a csodavárást illetően.

Hollós színészekből dolgozik, mivel a díszletkép (Fecsó Andrea munkája) egy forgatható kétszintes emelvény mindössze. Ez az emberi erőforrásra irányítja a figyelmet, és ez jól is van így, hiszen a mondatok ereje tud képviselni valamit. Aztán megjön, akire vártak: Kläri Wäscher (az előadásban umlautok nélkül), aki mára a milliomos Claire Zachanassianként – mint kisvártatva kiderül – az egész környéket a zsebében tudja. Az előadás felépíti magát, ebben elsősorban Fekete Gizi jelent nagy segítséget, aki Claire szerepében nagyformátumúan tudja adni a kisszerűt, gyerekes bohósággal a halálos komolyságot, múló szeszélyként a fenyegetést, romantikusan a lélektelenséget. Szikárságában elegáns, elhivatottságában türelmes, gonoszságában bölcs Claire Zachanassian ő. Az előadás hatása nem rajta múlik, kicsit érthetetlen is, miért válik az ultimátum bejelentése után unalmassá a produkció. Három okot sejtek. Egyrészt a rendező bízik abban, hogy az ajánlat morális lehetetlensége felháborodást vív ki a közönség körében. Másrészt iszonyúan túlbeszéltnek tűnik az előadás (pedig Németh Nikolett dramaturg serényen ollózott a szövegben), ami nem az elhangzó mondatok mennyiségére jellemző, hanem azok kijátszatlanságára. A harmadik ok a színházi következetlenségben kereshető. Elég sokféle játékstílus keveredik a színpadon, ami még önmagában nem gond, pláne egy eleve kétarcú műfaj, a tragikomédia esetében, de nem föltétlenül jó arányban sikerül keveredni. A felkínált zenés melléklet például az elején nagy lendületet biztosít az előadásnak, ami egyszerűen eltűnik a színpadról, a zenekar hosszabb időkre okafogyottá válik, és nem véletlenül használom a melléklet szót, mert nem válik szerves részévé az előadásnak. Más példa a következetlenségre Koby és Loby szerepeltetése: a vasútállomáson a két punkra vett figura mintha önálló akarattal bírna, folyamatosan reflektálnak, félig mintegy kívülről az elhangzottakra. Hogy a következő jelenetben hogyan kerülnek elő láncon vezetve, teljesen mást játszva, az rejtély.

Az öreg hölgy látogatása

A színészek ugyan látszatra nagyon pontosan vannak koreografálva, de játékuk stílusregisztere annyiféle, ahányan vannak. Borovics Tamás Polgármestere az elején valós karakternek tűnik, ám a töréspontnak tekinthető ajánlattételtől kezdve mintha a Simpson család korrupt Quimby polgármesterét alakítaná, és nem azt, aki az elején volt. Pálfi Zoltán Rendőre hirtelen mozdulatokkal, színpadi burleszkkel operál, Ádám Tamás (2. polgár) a tétova letargiát képviseli, Flórián Antal a modoros eleganciát választja a Főkomornyik stíljéül, Báhner Péter (Vonatvezető és Orvos) és Szívós László (Riporter) egy vásári komédia expresszivitásával képviselik szerepüket, Kárász Zénóról (1. polgár) pedig nemigen lehet eldönteni, mit játszik. Ill családja igen későn és csak mellékesen kerül színpadra (gondolom, addig nem volt szövegük), Kéner Gabriella (Illné) a szégyen jelzéseit mutatja, Borsos Beáta (Ottilie) magas hangon beszél, Poroszlay Kristóf (Karl) kelletlenül járkál ki-be.

Az öreg hölgy látogatása

Szilágyi Annamária (3. polgár / 2. asszony) és Sorbán Csaba (Pap) már egyénítettebb eszközöket alkalmaznak, Barnák László (Tanár) pedig lelkiismeretes önmeggyőzésével feledteti, hogy tízévnyi gimnáziumigazgatói állásra igen fiatalnak tűnik. Az Alfred Illt alakító Jakab Tamás teljesítménye is hullámzó: egyes jelenetekben mintha üres szövegmondással tudná le a penzumot, másutt megélt természetességgel, eszköztelenül, ám hitelesen mutatja meg Ill "felesleges életének" ordító ellentmondásait, meghasonlását és beletörődését a sorsába.

Az öreg hölgy látogatása

Igen jó és beszédes ötlet az átöltözés jelenete (amely Zsótér Sándor emlékezetes Öreg hölgyét is megidézve vizuálisan is felvillantja a _legatyásodott_ gülleni polgárokat; a jelmeztervező Angyal Bernadett megőrzi az egyes karaktereket, csak külsőleg felemeli őket egy-két vagyoni osztállyal) – de vajon akkor kell-e ezt az átöltözést aprólékos részletességgel több jelenetben el is mesélni? Úgy érzem, Hollós Gábor rendezése miközben a jelenetek kidolgozását figyeli, elveszti szem elől a darab egészét. Mintha minden mondat fontos és kiemelt lenne, csakhogy a túl sok kiemelés nem kiemelés. Így a szegedi Öreg hölgy nem más, mint egy történet elmesélése. Csakhogy – amint azt a felcsapás egyértelműen jelezte – ennek a mi történetünknek kell lennie. És ezt nem elég csak elmondani, a csoda meg nem jön magától.

_(2013. december 20.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548005833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.