A megátalkodott, aki Antigonét a halálba kergette, megkapja méltó büntetését, amikor fia és felesége is belehalnak uralkodói gőgjébe. Ezzel - ott rohadjon meg a bajával, ahol van! - el is szokás engedni Kreónt.

A darab alkotói nem állnak le: az isteni bosszúállás karhatalmi erőit (Erinnüszök) küldik az uralkodóra. A szabadkai fiatalok a szembeállítás asszóiba (mi kontra ők, Alien versus Predator) az egyben látás igényét (egyén és társadalom, ember és morál) csempészik át a déli határon. Az eredmény ránk nézve semmivel sem megnyugtatóbb. Emberibb.

Egy kis nyakbavaló – nyomnak az előadás elején egy fehér szövetet a kezünkbe, és miközben még egymást lesve próbálunk rájönni, hogyan kell hordani, hátmelegítőből előbb féloldalasra, majd partedlibe vetjük, el is kezdődik az előadás. Figyeltünk egymásra és tanultunk, igazodtunk egymáshoz és megmaradtunk sokfélének, vagyis – minden különösebb reveláció nélkül - valóságos népből az előadás népévé leszünk.

A helyet, az időt, és vele a közhangulatot falra szórt graffitik jelzik. Bár a nevek nem napi frissességűek, az Oidipuszt leganézó, Kreónt takarodásra felszólító, vagy az idegeneket en bloc elzavaró firkák ismerősek, mint ahogy a „Próbáld megmagyarázni a körnek, hogy mi a gömb!” sziporkában üzent öntudat sem kevésbé az. Itt nem szeretik Kreónt, és az asztalnál ülő férfi zaklatottságát elnézve az is egyértelmű, hogy neki ez nagyon nincsen ínyére, kezében utazóbőrönddel menne is, maradna is. A melodrámai hangvételű jelenetet szellemes árnyjáték ellenpontozza. A mitológiai gyorstalpaló az előzményeket (vagyis az egész thébai mondakört) meséli el címszavakban: Oidipuszt jóslatokkal és átkokkal, Kreón hatalomra kerülését, a testvérharcot, a Kreón parancsára temetetlen maradó halottat és ennek végzetes következményeit. A komikus expozé után nagy garral Kreónra rontó Erinnüszök nem elégszenek meg a királyból kicsikart beismerő vallomással, eltökélt szándékuk az emlékezés, megértés, elfogadás hármasán keresztül vezető valódi belátás. A végcél mérőónja helyes választ adni arra a kérdésre, hogy: ha egy szfinx egy nap alatt egy tojást tojik, akkor hány szfinx hány nap alatt hány tojást tojik?

A rémisztő döngéssel földre döntött asztal, a gyomorforgatóan élethű műhányás feltakarítása, az elcsattanó pofonok és felcsattanó kiáltások és megannyi kisebb-nagyobb színtéri attak átbillentenek a látottak értő szemlélésén, de nem válnak öncélú meghökkentéssé. Az erőteljes, végig kordában tartott érzékiségben a fizikai történés és a jelentés legtöbbször erősítik egymást. Amikor egy ellenvéleményt megfogalmazó thébai – mintegy koccintásként a király egészségére – kénytelen meginni egy teljes üvegnyi töményet, ez nem csupán tűpontos képe a kritikát nem tűrő, ámde a nyílt agressziót a népszerűség vágya miatt kerülő hatalomnak, de világos, hogy a színpadon ugyanezt vízzel megtenni szintén valódi trauma. Az érzékek felé felhangosított játék különös ügyességet és a mozdulatok sajátos hitelét követeli meg a játszóktól, és ennek a fokozott követelménynek az előadók nem minden esetben felelnek meg: amíg mondjuk, a tökéletest közelítő hererúgás után minden férfinéző gyomra görcsbe rándul, addig egy másik alkalommal, amikor vegzálói hanyatt lökik a székre kötözött Kreónt, a mozdulat érezhetően vigyáz a színészre - miközben a hanyatt puffanás ismét csak gerincvelőt borzongató.

Kevés kellékkel dolgozik az előadás, de ezeket átgondolt és szerves módon hozza játékba: a tóga, ami belépéskor a thébai nép közösségének a jele, az emlékezés során előbb uralkodói palást lesz, később Kreónt és Antigonét köti össze, majd Antigoné önmaga helyett ezt akasztja fel. Az egyszerű jel anélkül ér végig, hogy akár bugyutává, akár rágóssá válna: az uralkodó és a nép közössége menthetetlen sírba száll.

Kell egy kis idő (fertályóránál nem több), mire a Kreónt formázó színészi játék drámai emelkedettsége, és az Erinnüszök profán és profánabb közötti megnyilvánulásai játékba elegyednek egymással. Amikortól azonban ez megtörténik, az előadás egy pillanatra sem ereszt el.

Mácsai Endre Kreónja kezdetekben távolról és sértett hiúsággal szól hozzánk, mint aki már vesztett, de még nem győzték le. Az isteni bosszúállók ezzel szemben a mi oldalunkról érkeznek, és a mi nyelvünkön beszélnek.
– Érted? – kérdezik.
– Értem – válaszolja csendesen Kreón. Dehogy érti, gondolom.
– Érted?! A faszt érted! – mondják.
Pámer Csilla, mint Megaira folyamatosan (és nem mindig meggyőzően) happonál csábítás, biztatás és agresszió között, Baráth Attila Alektóját a feladatra fittyet hányó, azonnali büntetésre való állandó késztetés és az ezzel vívott (itt-ott szintén hitelét vesztő) harc tartja egyben. Az Erinnüszök húzd meg-ereszd meg-stratégiája Hajdú Tamás játékában talál leginkább magára, aki a klinikai elmebaj és a fékekre és ellensúlyokra fittyet hányó indulatosság határvonalán formálja Tísziphónt, a kérlelhetetlent.

Ahogy az uralkodó embersége a megtöretéssel folyamatosan közeledik felénk, az általunk is felkent vallatók igazságkereső lélekvezetését a lélekrombolás gyanúja és a gondolatrendőrség felette kellemetlen érzete árnyalja.

Az előadás tétje nem Kreón belátása. A király korábban és véglegesen elbukott, bűnvallása a közösség felől nézve legfeljebb az (uralkodói) gőg feladásának tanmeséje, az egyén felől olvasva pedig a változni képes ember iskolás példázata lehetne. Azonnal világos, hogy ezek az Erinnüszök megeszik őt vacsorára, ha már meg nem ették.

A Kreón – a maga humorba oltott tragikumával - a legsúlyosabb együttállás drámája, hívjuk ezt az együttállást akár embernek, akár emberi közösségnek. Ott ér véget az előadás, ahol embervoltunk tökéletlensége és a lelkiismeret ezzel szembeni kérlelhetetlensége, avagy az egyén önazonosságért vívott küzdelme és a társadalom - általunk ráruházott - emberformáló feladata éppen azonos súllyal állnak előttünk. Az alkotók elvisznek minket odáig, ahol már igaza van Kreónnak, és még igaza van az Erinnüszöknek, avagy tetszés szerint: ahol még nincs igaza a királynak, és már nincs igaza az isteni rendfenntartóknak. Egy katartikus pillanatban megmutatják, hogy nem lehet közhelyekre csumázni az embert, sem észosztással feloldani a feloldhatatlant, miközben mégiscsak létezik a helyes válasz az eredeti kérdésre, miszerint ha egy szfinx egy nap alatt egy tojást tojik, akkor hány szfinx hány nap alatt hány tojást tojik. A probléma az vele, hogy a pofonnál is egyszerűbb.

_(Thália Színház, Budapest, 2014. január 8.)_