Zsarátnokon egyik napról a másikra egy összejövetel következményeképpen lecserélik a főügyészt, és már másnap Kopjáss István tetszeleghet a jelzett pozícióban. Gondolja: bizonyít, majd most ő tiszta lapot nyit, tisztázza a sertésüzem körüli gazdasági anomáliákat, rendet tart a pályázatok között, és sokkal jobban fog teljesíteni, mint az elődje. Ez rendben is lenne, csak hát a polgármester meg barátai, elsősorban Kardics bankigazgató erről egészen mást gondolnak, persze nem nyíltan, sőt, látszatra szépen egyengetik a zöldfülű főügyész életét: kap villát, meg bankszámlát, meg kedvező hitelt, meg rengeteg pénzt. Bár kétségtelen, hogy Kopjáss tisztességgel állja a sarat, még akkor is, ha Magdaléna, az alkalmanként beteljesülő szerelme is besegít a ködösítésben, aztán végül a legközelebbi rokon, Berci bácsi szénbiznisze teszi be a kaput. Nem is kicsit. Talán nem véletlen, hogy Kopjáss felesége zsigerileg tiltakozik a kinevezéstől kezdve minden ellen.

Persze itt mindenki rokon, még az ellenzék is rokona a polgármesternek, a többiről már nem is beszélve. Mondjuk az ebben rejlő lehetőségeket nem aknázza ki az előadás, csak alkalmanként megemlíti, nem lesz igazán önmételyező nagy családdá a zsarátnoki közösség élete. Ebben egyrészt benne van, hogy Szakonyi Károly átirata jó érzékkel kavarja és szövi a bonyodalmakat, Lőkös Ildikó dramaturg pedig precízen szálazza a cselekményeket, jelenetről jelenetre építkezve, aminek köszönhetően minden, a hétköznapokban átláthatatlannak tűnő simlisség tökéletesen érthető. Ám jól adagolt sztori ide vagy oda, azért minden jelenetnek a jó harmada egyáltalán nem mozdítja az ingerre vágyakozó receptorokat.

Nemcsak mert rengeteg a túlbeszéltség, Adélka és Menyus kettősének behozatala gyakorlatilag teljesen felesleges – felbukkannak ugyan két jelenetben, de igazi hatást nem gyakorolnak a fősodorra, tulajdonképpen csak Kopjáss felsorolása hosszabb, amikor a sajátjainak próbál kiharcolni jobb állásokat –, hanem azért is, mert Hargitai Iván rendezése nem tölti ki ezeket az informatív üresjáratokat. Kétségtelen, hogy Bátonyi György díszlete végrehajtja a rendezői igényeket: szürke, szikkadt magyar ugarral és kopasz, magányos fával meg pár bútordarabbal, de ettől még nem lesz izgalmas. Még attól sem, hogy a második felvonásra a helyszíneket jelölő bútorok elkezdenek máshová vándorolni az átrendezések során. Úgy egyébként: maga a tér egy nagy kérdőjel, magyarnak elég magyar a sztori, sivárságot és ürességet sivár és üres díszlettel ábrázolni nem túl fantáziadús ötlet.

Hasonlóan nehéz megfejteni, hogy Rigó Márton, Farkas Zsolt és Tímár Márton hangulatosan, kellemesen csengő népzenei trióját miért mellőzi ilyen mértékben a produkció. Javarészt csak a jeleneteket követő átrendezésekkor járulhat hozzá akusztikailag a vonóshármas a Rokonokhoz – tény, hogy így kevésbé zavaró az ötpercenkénti villanyoltás és színpadátrendezés, de az előadásnak jót tett volna a gördülékenyebb térhasználat. De vajon a báljelenet nagyobb hányada miért telik kies csöndben és miért ácsorog hátul, a hangszerébe kapaszkodva a három zenész? Mintha direkt le lennének tiltva a muzsikálásról. Pedig sokat nem tudnának ártani a sztorinak, maximum zsigerivé meg igazán átélhetővé vált volna. Kárpáti Enikő jelmezei teljes mértékben korrektek, stílusuk passzol korhoz és karakterhez egyaránt.

Mindazonáltal Crespo Rodrigo Kopjáss István-alakítását kissé nehéz átélni: nehéz egy olyan emberrel tartani, aki minden körülmények között tiszta akar maradni, miközben a magánéletét teljesen ellenkező módon éli. Pontosítok: ezzel az ellentmondással nincs baj, sőt, izgalmas lenne, ha Crespo színpadon töltött idejének jelentős része nem a minden körülmények közötti tisztesség unásig ismételt ábrázolásával lenne elfoglalva, hanem a helyzetekre való reagálással. A feleségét, Linát alakító Bakonyi Csilla leginkább az akadékoskodást tudja felmutatni, mint karakterjegyet. Így nehéz elhinni, hogy Kopjáss és felesége között valaha volt bármi. Amúgy a főügyész részéről jogos lenne, hogy ilyen nő mellett másikhoz menekül, de Major Melinda semmi jelet nem ad arra vonatkozólag, hogy miért pont Magdaléna a kiválasztott, miért ő a városi végzetasszonya. Nőiesség és rafinéria helyett kapunk csábosnak szánt pózokat.

De a hatalmi gépezet egészen precízen működik, ami köszönhető javarészt Végh Péter (Kardics) és Mihályfi Balázs (polgármester) dörzsölt kettőséből. Előbbi az aggódó fél, aki leginkább feneketlen pénzeszsákjából meríti hatalmát, egy percig sem kicsinyes, inkább rutinos, mint rafkós. Ellenben a polgármesterrel, aki nagyon is rámenős, minden mesterfogás a kisujjában, pontosan tudja, mikor hallgasson és mikor teregethet arcátlanul, hogy kell kivéreztetni az ellenfelet. Egy roppant stílusos féreg ez az ember, nem vitás. Rancsó Dezső egyedül Boronkay önsajnálatát tudja megfogni, Honti György modorosan árulkodós Bisztriczay, Áts Gyula Berci bácsija maga a megtestesült látszat, az ember csak arra tud gondolni, hogy ő a túl jófej rokon, aztán kiderül, hogy pont az ellenkezője. Schruff Milán Péterfi doktorában meg jócskán akad öntudat és kitörni vágyás, de a színész pontosan, érezhető döntésekkel mutatja meg ennek határait, és azt, hogyan kell fejet hajtani a megfelelő pillanatban.

Ugyan a nem működő szerelmi viszályok miatt a Rokonok intim, magánéleti szála mintha nem is létezne, a rendezés sem igyekszik komplex egésszé szőni zsarátnoki látképet, persze vannak áthallások, de igazán – kivéve, amikor a polgármester felénk nézve összegzi a helyes gerinctartáshoz szükséges, követendő irányelveket – sem részleteiben, sem egészében nem akar közelíteni hozzánk a Rokonok. Javarészt a jelenünk oldja meg, hogy mégis közel kerül – tény: önmagában is eléggé kritikus a darab. Egy vidéki kőszínház részéről pedig mindenképpen üdvözlendő és fontos vállalás ennek a műsorra tűzése, és bár sokkal hosszabb az előadás önmagánál, amikor igazán beindul a daráló, könnyű magunkénak érezni a történetet. Talán, mert tényleg van ebben a nagycsaládos simlisségben valami igazi, hamisítatlanul hazai.

(2013. december 14.)