Keszég László rendező nem igazán lebegteti, hogy miről is lesz szó az előadásban, viszonylag gyorsan kiderül, hogy ki kivel és mit akar csinálni – vagy éppen csinál már –, e téren nem épít csattanókra, ami azonban lehet, hogy jól jött volna ahhoz, hogy a komédia alaphangütése megszülethessék. Így viszont, amikor a fensőbbségesen kispolgári Alcide Chanal lesajnálóan állapítja meg szalonbombázó feleségéről, Francine-ről, hogy ő egész biztosan nem csalná meg az urát senkivel, hát, gyorsan kihúzza a fogát Emile Renaux érkezésének, akinek zavart határozottsága hiába rejt titkot, ha ezt a titkot már jóval előbb tudjuk, mint az kiderülne. Renaux a földszinti lakást kivenné mindegy mennyiért, de azonnal, így az első háromszög fel is rajzolódik, Feydeau azonban nem játszik kicsiben: kiderül, hogy Renaux és Chanal régi iskolatársak; az asszonyba beleszeret Párizs legnagyobb politikai szónoka; Renaux és Francine szerelmi légyottját a véletlennek köszönhetően épp a legrosszabb ember zavarja meg; Renaux-ról kiderül, hogy állításával ellentétben nős; a magyarázkodások és a veszett fejsze nyelének kétségbeesett markolása egyre mélyebbre nyomja hancúrozni vágyó hőseinket a méltatlanság mocsarába; és sok egyéb szerelmi sokszög sztorival ellentétben látjuk a bukás utáni „néhány évvel később” állapotot is.

Sőt, igazából mintha ez az időugrás érdekelte volna a rendezést – amely leplezetlen kritikája a házasság intézményének –, nem is a komédia, amelyet Zayzon Zsolt állandóan csatakrészeg Hubertinje tud csak felszabadultan működtetni: Zayzon szélsőségesen valószerűtlen mozgáskoordinációját hatásos színpadi effektként tudja használni, elkerülve a fizikai ripacséria kecsegtető csapdáját. Rusznák András kedvesen esetlen a szerelme előtt politikai szónokból szerencsétlen lúzerré váló Coustouillu szerepében, Kocsis Pál a nagy testhez kis lelket illeszt Emile Renaux-ként, Czakó Julianna a titkolózást emeli ki Renaux sprőd feleségében, Ullmann Mónika a kisestélyibe bújt cserfességen kívül nem igazán találja az egyedi formát Francine-ben, Pásztor Pál Alcide Chanalban az önhitt kisstílűség manírjait emeli ki, de egyikük sem leli meg azt, amitől ez a szomorúkomédia igazán kétélű tudna lenni. Inkább Feydeau képletének átlagát hozzák, pedig a komédiához ennek szélsőségeit kellene bejárni. Ez a szélsőségesség azonban mintha szándékoltan kerülve lenne, sem az igényesen illusztratív díszlet és jelmez (Árvai György és Szűcs Edit munkái), sem a hangsúlyokkal túlzottan is finoman bánó rendezés nem engedi elszabadulni a komédiázást.

Ebben az esetben a „néhány évvel később” jeleneten, a finálén kellene, hogy a hangsúly legyen (mintha a társulat mindvégig ezt játszaná). Ebben az első férj megérkezik levedlett feleségéhez a régi lakásába, ahol ex-neje és Chanal gyilkolásszák egymást – egy feleség ugye mégiscsak más, mint egy szerető –, és az első feleség is előkerül. A finálé talán még kicsinyesebb és megalázóbb, mint a folyamat, ami ide vezetett, de erre sem játszik rá a rendezés, pedig mintha egész idő alatt erre készült volna.

Ezzel együtt a miskolci társulat határozottan azzal az igénnyel állt neki a komédiázásnak, hogy az igenis fog szólni valamiről, nem csak egy megcsalásos szalonvígjátékot szeretnének lebonyolítani méterre vágott bohózati elemek segítségével, és ez jó. Így azért mégiscsak szólt a jó polgári erkölcsről az este, ez pedig ma egyáltalán nem érdektelen felvetés. Kár, hogy nem sikerült húsba vágóan csinálni.